fazekasjegy

TARTALOM

fazékmadzag

fazekasság

népi mesterség, melyet eleinte a hűbéri birtokok jobbágyiparosai űztek, később pedig elsősorban a városi, mezővárosi céhekbe tömörülő, kizárólag ipari-kereskedelmi tevékenységet űző mesterek. I. István király 1015–31 között adományozta a veszprémvölgyi görög apácáknak Gerencsérpusztát Bakonytamási határában, amelyet az adományozott falvak között fazekasközségként tüntettek fel. Szép számmal kerültek elő a mesterség meglétét bizonyító tárgyak is, amelyek részben a korabeli sírok, részben a telephelyek tartozékai, fazék formájú sírkerámiák, a telephelyekről egyszerű fazék és cserépbográcsok vagy agyagüstök töredékei. Mivel a cserépbográcsok nemcsak a véglegesen megtelepedett magyarság telephelyein találhatók meg, hanem mindenütt, ahol addig megfordultak, a magyar népi kerámia eredetének, a mesterség előzményeinek problémája kétféleképpen tehető fel: magával hozta-e a mesterség ismeretét, vagy az itt talált lakosságtól tanulta a magyarság? – 1. A két háború között közzétett régészeti munkákból kitűnik, hogy a letelepedő magyarság az előttük itt élő avarság és a szláv lakosság által készített edényeket használta, majd a szlávoktól tanulták a mesterséget. „Majdnem bizonyos, hogy első fazekasaink (gölöncsérek) itt talált avar és szláv mesterek voltak” – írja László Gyula egyik 1944-ben megjelent munkájában. Nagy vonalaiban ugyanezt az elképzelést adja tovább Domanovszky György is az 1940-es években publikált, a magyar népi kerámiát összefoglaló könyvében. – 2. A két háború között a cserépbográcsok által felvetett problémával több kutató is foglalkozott. Szőke Béla az 1950-es években mintegy az addigiakat összefoglalva és a saját kutatásait is közreadva megállapította: a cserépbográcsok legkorábbi mo.-i darabjai a 9. sz. első feléből valók, a legutolsók a 13. sz.-ból. Formájuk gömbölyű, peremük széles, a belső részén mindig párosával és szemben elhelyezett és függőleges átfúrt fülekkel ellátott, melyek arra szolgáltak, hogy a felfüggesztett zsinórt a lángtól megóvják, ugyanis ezeket a nyílt lángon való főzéshez használták. Mindig a települések táján találhatók, feltehetően főleg halászok, pásztorok szállásai körül. A Kárpát-medencében a magyar etnikumú területeken lelhetők fel. A 13. sz. után már nem találhatók meg a régészeti anyagban, s ezt a félnomád életmód megszűnésével hozza kapcsolatba Szőke Béla, Dienes István közlése alapján. Úgy tűnik, hogy a cserépbogrács korai előde a szabadban történő főzésnél szinte napjainkig is használt, fémből készült „bográcsnak”, népi nevén vasfazéknak. A házak közötti téres helyeken cserépüstök töredékei kerültek elő, amelyekben nyílt lángon főzhettek, szolgafára akasztva vagy vas háromlábra helyezve őket. Eredetükről pedig azt mondják: „... van néhány jellegzetes edényfajta, amelyet az őslakosság mesterei nem készíthettek. Ilyen korai falvaink legáltalánosabb edénye, a cserépüst, amely a magyarok megjelenésével tűnik fel a Kárpát-medencében.” 9–13. sz.-i kerámiáink még igen kezdetleges készítési módról tanúskodnak. Az edények fala vastag, jól láthatók az egymásra rakott agyaghurkák és az edény falát egyengető ujjak nyomai. A 13. sz.-ból maradtak fenn simább falú edények is, amelyekből fejlettebb technikára következtethetünk, bár még mindig az egyszerű kézikorongot használják. A 14–15. sz.-ból fennmaradt egyszerű fazekak és palackok mellett megtalálhatók a korabeli háztartások megnövekedett igényeiről tanúskodó kancsók, poharak, korsók. Ezeknek a fala vékonyabb, anyaguk finomabb, és a fal felülete simább, mint a 13. sz.-i edényeké volt. A korong fejlődése és a technikai lehetőségek felismerése, azok jobb kihasználása következtében jobb minőségű és több edényt készítettek. Az edények minősége azonban mégsem volt egyforma ugyanazon korban, hiszen készítőik sem éltek ugyanazon társadalmi körülmények között, és nem dolgoztak azonos feltételek mellett: a 13. sz.-ban már általánosan ismert, gyorsabban forgó kézikorongot a hűbéri birtokon földesurának dolgozó jobbágyfazekas még a 16. sz.-ban is alkalmazta, míg a városi, mezővárosi kézműves, aki piacra termelt, a 15. sz.-tól az álló tengelyű, lábbal hajtott korongot használta. Az álló tengelyű, lábbal hajtott korong ismerete tette lehetővé, hogy a 15. sz.-ra a magyar fazekas korszakának legmagasabb technikai szintjét elérje. Más vonatkozásban is nagy változást hozott a 15. sz.: a 14. sz.-ban viszonylag ritkán feltűnő → ólommázat ekkor már gyakran alkalmazták az edényeken, majd az → ónmáz mint a legújabb fedő és díszítő anyag is megjelent Mo.-on, s a 16–17. sz.-ban a habánok (→ újkeresztények) révén országszerte kedveltté vált. Az ólommázat már nemcsak funkcionális céllal alkalmazták az edényeken, hanem megjelentek valószínűleg a 16. sz.-ban előszőr az → íróka használatával készült, ólommázzal díszített edények, főleg tálak és tányérok. S hogy az edények ekkor már nemcsak a mindennapi konyhai szükségletet elégítették ki a parasztság körében, hanem falra akasztva a lakásokat is díszítették, tanúsítják a szintén ekkor megjelenő akasztófülekkel is ellátott tányérok. A gazdag, virágos ornamentikájú kerámiák a reneszánsz diszítményeinek korai feltűnését, azoknak a magyar népi kultúrába való korai beilleszkedését mutatják. – A 16. sz.-ban jelentek meg É-Mo.-on a habánok új ónmázas technikával. A törököktől is új edényformákat és díszítési eljárásokat, mint pl. a folyatott engobe-diszítést (→ földfesték) vettük át. Ezek az új külső hatások a magyar kerámia 17–19. sz.-i nagy kivirágzását, a stílusok differenciálódását eredményezték. E kivirágzást elősegítette a céhek megalakulása is, melyeket a mezővárosi és a városi fazekasok termelői és társadalmi érdekeik megvédésére hoztak létre. A hűbéri birtokok jobbágyfazekasai tovább viselték a feudális terheket, és városbeli céhes társaik mellett esetleg csak kontárokként jelentkezhettek a piacon. A legkorábban megalakult fazekascéhek közé tartozott a kolozsvári, mely 1512-ben, a pozsonyi, mely 1569-ben, a kassai, mely 1674-ben, a dési, amely szintén az 1570-es években alakult. A hódoltsági területeken – a Dunántúlon és az Alföldön – nem voltak ebben az időben céhek. Ott csak a hódoltság megszűnte után, a 18. sz. elején kezdtek megalakulni, és még a 19. sz.-ban is szerveződtek újak. Az 1890-es országos statisztikai adatok 7000 fazekast tüntetnek fel, akik évente kb. 30–40 millió edényt készítettek. Abban az időben több ezer települése volt az országnak, ahol fazekas dolgozott, és olyan falvaink is voltak, amelyekben szinte mindenki fazekas volt. Ilyen falu volt Csíkmadaras, amelyről a következő mondóka szól:

Ez a falu Madaras,

Hol a pap is fazekas.

Fazekasközpontjaink, melyek behálózzák a történeti Mo.-ot, népi kerámiánk 6 nagyobb stíluscsoportját is jelentik. A stílus jegyei mindenütt, minden központban az ún. diszkerámián mutatkoznak meg a legerőteljesebben: ezek az edény alapszíne, díszítményének színei, elemei, kompozíciója, azon belül a különböző eredetű díszítmények elrendezése, a díszítés eszköze stb. Ha mázatlan, stílusát elsősorban az határozza meg, hogy milyen égetésen esett át az edény, hogy utána vörös lesz-e vagy fekete? A vörös edényeket földfestékkel festik, eszközzel vagy eszköz nélkül karcolják; a fekete edényt égetés előtt karcolják, sikálják, vésik. A stílusközpontra jellemző lehet még az edények formája vagy egyes részeinek oly módon való alakítása, hogy az egyben bizonyos mértékig már a stílust is jelzi. A hat nagy stíluscsoport a következő: 1. Közép-tiszai terület: Debrecen, Sárospatak, Mezőcsát, Tiszafüred, Gyöngyös, Pásztó és Eger. – 2. Felső-tiszai terület: Vámfalu, Bikszád. – 3. Felvidéki terület: Gömör megye és Bakabánya kerámiája. – 4. Közép- és D-alföldi terület: Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Szentes, Nádudvar. – 5. Dunántúli terület: Sárköz (Baja, Siklós, Szekszárd), Mohács, Tata, Csákvár, Ják, Tüskevár, Sümeg, Magyarszombatfa és környéke. – 6. Erdélyi terület: Torda, Jára, Zilah, Dés, Székelyföld, Rév, Barcaság. – A fazekasok vagy maguk vitték készítményeiket eladni, vagy kereskedőknek adták át, akik révén a készítési helytől távoli vidékekre is eljutottak. Az edényeket szalma közé, kocsira rakva, otthonuktól messze vitték készítőik: a gömöriek az Alföldre, a dunántúliak a Duna–Tisza közére vagy a Dráván is túlra. Az edényekért kapott fizetség nem mindig pénz volt, hanem terményért vagy más élelmiszerért cserélték el, ahogy a szükséglet megkívánta. Gyakran az ország határain túl is eljutottak az edények, mint pl. a mohácsiak készítményei, melyeket hajóba rakva szállítottak a Balkánra. – Népi kerámiánk formakincse két alapvető csoportra oszlik: 1. laposedényre vagy tálasedényre; – 2. fennálló edényre. Ezek a) fazékfélék, b) korsófélék lehetnek. E két csoportba be nem sorolható készítmények is vannak, mint pl. a gyerekjátékok vagy a szenteltvíztartók. De nem feledkezhetünk meg a fazekasságnál megemlíthető kályhásság készítményeiről, a → kályhacsempékről sem. (→ még: bokály, → bödön, → bögre, → butella, → butykoskorsó, → csalikancsó, → csecses csupor, → cserépkosár, → csigacsináló, → dohánytartó, → fazék, → fésűtartó, → gyertyamártó, → ikerfazék, → kalácssütő, → kancsó, → komaszilke, → korsó, → kulacs, → lakodalmas fazék, → miskakancsó, → mozsár, → persely, → szenteltvíztartó, → szilke, → tál, → tányér, → tepsi, → tintatartó) – A népi fazekasmesterség a feldolgozásra kerülő nyersanyag minőségétől függően (hogy ti. tűzálló agyaggal dolgozik-e vagy nem tűzálló agyaggal) szakágakra bomlik, és ennek megfelelően nevezik el az agyagiparosokat → fazekasnak, kályhásnak, → tálasnak, → korsósnak. A fazekasok egyik ismert, tájnyelvi elnevezése a → gerencsér. Itt említjük meg a fehéredényeseket, akik ónmázas, ún. népi fajanszot készítettek. – A fazekasság legfontosabb nyersanyaga az → agyag, amelyet a lakóhelyükhöz közel bányásznak, vagy különösen a → tűzálló agyag esetében messziről hozatnak. – Az agyagot többszöri tisztítás után vízzel összekeverik, majd ládákban tárolva a vizet elpárologtatják belőle. Az ily módon megszikkadt agyagot kockákra vágva a műhelybe viszik, ahol ismét tisztítják, majd gyúrják, tapossák, hogy minél rugalmasabbá váljék. Végül akkora darabokra vágják, amekkora darabokat a készítendő edény nagysága megkíván. Ezután következik az edény formálása, a korongolás. Nedves kézzel végzik, vagy nedves bőrt szorít a fazekas az ujjai és az edény közé. Amikor kész az edény, egy vékony dróttal levágja a korongról és szikkadni hagyja. Szikkadás után kapja az edény az alapszínét, engobe-ot és az esetleges díszítményeket: írókával, ecsettel, más eszközzel vagy eszköz nélkül, ill. a felület pozitív vagy negatív alakításával. A megszáradt edényeket először gyengén kiégetik az égetőkemencében, majd a második, erősebb égetés előtt rakják rá a mázat. Kezdetleges körülmények között az edényeket nem kemencékben, hanem valamilyen éghető anyaggal körülrakva égetik. (Erre azonban Mo.-ról nincs példa.) A legegyszerűbbek egyike a nálunk is ismert kerek alaprajzú kemence. Újabb az ún. német vagy hosszú kemence, mely téglalap alakú. Ilyen volt a habánok kemencéje is. (→ még: apátfalvi keménycserép, → áttört kerámia, → domborműves díszítés kerámián, → ecsetes díszítés, → egresleveles minta, → fekete kerámia, → hollóházi keménycserép, → írókázás, → karcolt díszítés, → keménycserép, → kontúrozás, → máz, → mázfolyatás, → telkibányai keménycserép, → ujjbenyomásos abroncs, → vörös kerámia) – Irod. Papp László: Ásatások a XVI. században elpusztult Kecskemét-vidéki falvak helyén (Népr. Ért., 1931); Szőke Béla: Cserépbográcsaink kérdéséhez (Arch. Ért., 1955); Holl Imre: Középkori kályhacsempék Magyarországon. 1. Az udvari központok műhelyei és hatásuk a vidéki fazekasságra, XIV. század – XV. század közepe (Budapest Régiségei, 1958); Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlításához (Ethn., 1960); Kresz Mária: Magyar népi cserépedények kiállítása a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1961); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968); Szalontai Barnabás: Kerámia a nyírbátori paraszti háztartásban (Debrecen 1970).