ujjhúzás

TARTALOM

ujjkiolvasó

újkeresztények, anabaptisták, habánok

a reformáció radikális, plebejus irányzatát követő vallási felekezet tagjai, Thomas Münzer, Nikolaus Storch, Jakob Huter tanításának követői. Teológiájukat az Új Szövetség könyveire alapozták, antifeudális, radikális társadalmi reformokat követeltek, közösségeiket szigorú fegyelemben, erkölcsi előírások alapján őskeresztény–kommunisztikus elvek szerint szervezték meg. Teológiai elveik hatással voltak a lengyel és a magyar → unitáriusok mozgalmára is. Radikalizmusuk miatt gyakorta üldözésnek voltak kitéve. A velük szemben alkalmazott önkény elől kivándoroltak, kis csoportjaik diaszporikusan szétszóródtak Európában és É-Amerikában. Magukat testvéreknek nevezték. Anabaptistaként csak kívülállók jelölték őket, ami a test teljes alámerítésével járó jellegzetes felnőtt keresztelő rítusukra utal. Ezzel kapcsolatos a magyar nyelvben a 17. sz.-i visszakeresztelő, a 18. sz.-i újrakeresztelő és a 19. sz.-i keresztségismétlő megnevezésük is. Legáltalánosabban elterjedt megjelölésük a 16. sz. végétől az újkeresztények. Az egykori magyar országhatár szomszédságába, Morvao.-ba 1529-ben költöztek D-Tirol területéről, majd pedig a Pozsony, Nyitra, Trencsén megyék főúri latifundiumaira telepedtek át. Első közösségük 1546-ban Szobotiston alakult ki. 1621–23-ban Alvincen (Erdély.) Bethlen Gábor, 1645-ben Sárospatakon I. Rákóczi György rendelkezésére létesült népesebb közösségük. A 17. sz. végétől a 18. sz. utolsó harmadáig a mo.-i újkeresztényeket rekatolizálták. A sárospataki újkeresztények közösségét 1680–1710 között számolták fel, tagjaik a helyi magyarságba beolvadtak. Az egykori Pozsony, Nyitra, Trencsén megyék anabaptistáit 1760–63 között kényszerítették vallási különállásuk feladására, ez egyben megszüntette nyelvi önállóságukat is, szlovákká váltak. E csoport belső fejlődésű szlovák neveként alakult ki a habán megjelölés (Haushaben ’anabaptista udvar’, habansky dwur), amely a német és a magyar nyelvbe is átkerült (1770 után), s legújabban helytelenül valamennyi újkeresztény megjelölésére is használják. Az erdélyi újkeresztényeket 1770 körül kísérelték meg katolizálni. Jelentős részük előbb Ukrajnába, majd az USA-ba, végül pedig Kanadába vándorolt ki, ahol 1942-ben több mint 6000 testvér élt. Erdélyben vinci németek vagy a közösségükre kötelezően jellemző ruhaviselet miatt fekete németek néven is emlegették őket. Az újkeresztények közösségének tagjai között nagytudósú orvosok és sebészek voltak, akik jól értettek különféle vegyészeti eljárásokhoz is. Kiváló iparosaik voltak (szíjgyártók, késesek, fazekasok). Finom művű kerámiájuk egyedülálló technikai kivitelben készült (→ habán kerámia). Az ónmázas eljárást az újkeresztény fazekasok terjesztették el. Az általuk közvetített mintakincs, színkultúra jelentékenyen befolyásolta a magyar, morva, szlovák, szász, román színes-mázas kerámiakészítő központokat. Különösen a 18. sz.-ban gyakorivá vált viselet- és munkaeszköz-ábrázolásokkal díszített edényeik az anyagi kultúra kutatása szempontjából is figyelmet érdemelnek. Miután az újkeresztények házközösségekben éltek, a szokásostól eltérő nagyobb méretű épületeket emeltek, amelyeknek padlásterében hálókamrákat képeztek ki. A 18. sz. végén racionális tűzvédelmi megfontolásokból korszerűsítették belső felületükön sározással szigetelt, szalma héjazatú tetőszékeiket (ún. habántető). – Irod. Román János: A habánok Sárospatakon (Sárospatak, 1959); Herepei János: Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez (l., szerk. Keserű Bálint, Bp.–Szeged, 1965); Kiss Lajos: Az anabaptisták elnevezései a magyarban (Magy. Nyelv, 1967).