tülök

1. a szarvasmarha üreges szarva, amelyből a pásztorok a kanásztülköt, ivótülköt (→ ivótülök), a → sótartót és → rühzsírtartót, a → tokmányt, továbbá az → óraláncot készítették. – 2. A kanászkürt tülök, kürt, kanásztülök, kanászduda, kondásduda leginkább marha szarvából készült, primitív trombitaféle hangszer, a faluból naponta kihajtott csordák és csürhék pásztorainak jeladó eszköze. A pásztorok vagy hagyományos szövegű kiabálással (pl. egyes székely falutörvények előírták a pásztornak a „Hajtsd ki! Hajtsd ki!” kiáltását) vagy tülökjelekkel hívták fel a gazdákat, hogy tehenüket vagy sertéseiket hajtsák ki a közeledő csordába. A csordás és csürhés tülökje a múltban általában szarutülök volt. A magyar fajta ökör hosszú szarvából faragták. A tülköt rendszerint maga a pásztor faragta. A 800 mm-nyi hosszú jól fejlett szarv hegyes végéből kb. 80 mm-t levágnak. A szarv belseje e tájon még tömör, ezért vékonyabb fúróval a lemetszett végről befúrnak az üregig. Az ily módon kilyukasztott és kívül-belül megtisztított, lecsiszolt szarv felső végnyílását tölcséres formájúra tágítják (fúvóka), s ezzel lényegében készen is van a tülök egyszerűbb változata. Ha nem elég hosszú a szarv, alsó végét bádog- vagy rézlemezből készült széles karikával hosszabbítják. Némely esetben külön darabból van a tülök fúvókája, népi nevén „szipkája”, „csapja”: fából (bodza-, juhar-, gyümölcsfa) vagy ugyancsak szaruból. Ha akad réztrombitáról maradt fúvóka, azt is szívesen használják a pásztorok. A házi készítésű fúvóka hossza 5–8 mm, és csaposan beleillesztik a tülöktest végébe. – Díszes tülök készítése különösen a Felső-Tisza-vidéki és a somogyi pásztorok között volt szokás. A díszítés két fő eljárása a vésés vagy karcolás és a választóvízzel történő maratás. A tülkök alaphangja g és c’ között mozog, s a természetes skálának legfeljebb négy hangját lehet rajta megszólaltatni, ideértve az alaphangját is. A tülköt csak kihajtáskor használják, s hangja nem annyira az állatoknak szól – bár bizonyos megszokás után és bizonyos fokig azok is hallgatnak rá –, hanem azok gazdájának, hogy engedje ki az állatokat az utcára. A pásztorok a tülköt mint mesterségük szimbólumát, bizonyos ünnepi alkalmakon is elő szokták venni, hogy hangjával munkaadójukat köszöntsék. Ilyen alkalom Heves, Hajdú. Szabolcs, Szatmár megyében a szilveszteri „kolompolás” (→ zajkeltés). A jól sikerült tülök példányok öröklődtek, egyik pásztorcsaládtól – kihalás esetén – más pásztorhoz kerültek. Díszesen faragott (karcolt) tülkök készültek eltérő ornamentikával a Felső-Tisza-vidéken és a Dunántúlon. – A szaru és csont tülkök régen a hadászatban és vadászatban, úri rétegeknél is általánosan elterjedtek voltak. – Irod. Herman Ottó: Magyar pásztoremberek remeklése (Ethn., 1902); Ács Lipót: Tolna megyei kanász kürt (Népr. Ért., 1910); Bartók Béla: A magyar nép hangszerei (A kanásztülök, duda) (Ethn., 1911); Madarassy László: Vésett pásztortülök (Bp., 1925); László Gyula: Lehel kürtje (Bp., 1953).

Tülök