Knézy Judit, Kovács Józsefné (Baja, 1940) | TARTALOM | kóborló kovász |
tökféle növény kiszárított termése, amelyben vizet, bort tartottak és vittek. Magját tavasszal vetették el, és termése, a kobaktök októberre ért meg. Leszedése után néhány hétre néha tavaszig a füstre akasztották, hogy később a szú bele ne essék, a héja megkeményedjék és barna-piros színt kapjon. Amikor levették a füstről, a kocsánál kifúrták, vagy tüzes dróttal lyukat égettek rajta és a magot kirázták belőle. Összeszáradt belét a tök belsejében pörgetett vesszővel szedték ki, ezután vizet öntöttek bele, hogy a még benne maradt részek leázzanak. Az így elkészített kobak egynémelyikét finom → vésett díszítéssel, karcolással, ritkábban → spanyolozással díszítették. A díszítményeket vagy azok közeit sósavval mint a szarut is az alapszínnél sötétebbre színezték. Végül fadugót faragtak bele. A kész kobakot zsineggel, szíjjal, néha vesszővel a tarisznyához csatolva hordták. A dunántúli pásztorok azt tartották, hogy a kobakban mindig friss marad a víz. Hazánkban legtovább a dunántúli pásztorok használták a kobakot, s közülük néhányan díszítésével is foglalkoztak. Pásztorok, szegényebb falusi emberek eladásra is díszítettek kobakokat, s a különböző nagyságú díszített és díszítetlen darabokat a vásárokon árulták. Mint italt tároló edényféleség nagy múltra tekint vissza. A 1618. sz.-i festményeken gyakran találkozunk vele. Az utasok hol övükre függesztve, hol vállukon egy bot végére akasztva vitték magukkal. Nálunk a 18. sz. dereka táján Faludi Ferenc találós verset is írt róla:
Mese, mese, mi az: Jár-kél lába nélkül? |
Mese, mese, mi az: Megáll talpa nélkül? |
Ha előtalálod, tied lesz kobakom, |
Vagy ha jobban tetszik, légrádi bicsakom. |
(→ még: edény, → lopó) Irod. Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Gavazzi, M.: Hrvatská narodna umjetnost (Zagreb, 1944); Manga János: Hirtenkunst in Transdanubien (Acta Ethn., 1961).