gyertyaszentelő

TARTALOM

gyík

gyertyatartó

a világító → gyertya biztonságos elhelyezésére vagy kézben tartására szolgáló, gallyfából, fából, fémből, üvegből vagy cserépből készített eszköz. A legegyszerűbb gyertyatartókat a → sóvágók használták bányáinkban, háromágú gallyfalábra szúrták a gyertyát, a népi neve kecskeláb. A fából esztergált, templomi gyertyatartókhoz hasonló formák nem terjedtek el a köznapi, paraszti, falusi, kisvárosi gyakorlatban, legfeljebb szakrális funkciókban fordultak elő. A magyar népi világítás legfejlettebb, legszebb eszközeinek tekinthetők a függesztett, csillárszerű fa gyertyatartók, amelyek legfőképpen Erdélyben, a Székelyföldön terjedtek el. Kereszt alakú, farúdszárakból összeállított két-, négykarú gyertyatartókba a gyertyákat a karok végén levő nyílásokba, a függőleges rúd alsó csúcsára rögzített, félkörívesen meghajlított falécek rugalmassága szorította és tartotta helyén. Mennyezetre, gerendázatra függesztve használták. Gyakran az ilyen típusú gyertyatartókat faragással díszítették. Hasonlóan függesztett gyertyatartókat készítettek az Alföldön is, azonban ezek karja fűrészelt, faragott, pipaszerű tartókkal készült. Másodlagosan gyertyatartóként használták a tányéros-talpas-nyeles cserépmécseseket is, ilyenkor a gyertyát a zsír-olaj befogadására szolgáló tányérba ragasztották. Hasonlóan sokfelé használtak cserépedényeket, esetleg bádogfazekakat felfordítva gyertyatartó-funkcióban. Keménycserép-manufaktúráink készítettek gyertyatartókat, amelyek némely körzetben a polgárosultabb parasztság otthonaiban is helyet kaptak, hasonlóan üveghutáink formában is megegyező gyertyatartói eljutottak a parasztsághoz. Mind a keménycserépből, mind az üvegből készültek méretre, alakra hasonlóak voltak az öntött fém gyertyatartókhoz, amelyek leginkább rézből készültek. A kovácsoltvasból, vasbádogból készített gyertyatartók egy része a szobai, konyhai, kamrai használatú talpas cserép, üveg, réz vagy esztergált eszközök formáját követte, vagyis széles korongszerű talpon állt, amelyből enyhén hullámosan bordázott törzs magasodott ki (ami a kényelmes kézben tartást tette lehetővé). A törzs felső részén szintén tányért képeztek ki, amelynek a belsejébe, mélyedésébe vagy kiálló szegbe lehetett a gyertyát rögzíteni. Mind a felső, mind az alsó tányér lehetővé tette, hogy a gyertya faggyúja, viasza ne csöppenhessen le, a magasabb törzs pedig a fény jobb kihasználását is előnyösen befolyásolta. Kovácsoltvasból, vaslemezből csavarmenetes vagy fogazatos megoldással készítettek emelhető foglalatú gyertyatartókat, hogy az elfogyó gyertya fénypontját mindig azonos magasságban lehessen tartani. A fém gyertyatartók között voltak többágúak is. Készültek függeszthető köpüs gyertyatartók vasból, amelyeket kézben tartva, de felakasztva is lehetett használni. Akadt közöttük olyan, amelyen a tartó köpű magasságát fogasléccel lehetett változtatni (Toróckon készültek ilyenek). Speciálisan széles körben elterjedt típus még manapság is a pincei gyertyatartóké. Ezek fanyelüknél fogva célszerűen hordozhatók. Vannak köztük olyanok, amelyek három lábra állítva fali fülkébe, hordóra, polcra, asztalra helyezhetők, végük hegyes vasnyelével, nyársával a pince falába, fagerendába, deszkaoldalakba beszúrva is használhatók, széles tányérjuk az elcseppenés megakadályozása mellett a tűzgyújtó eszköz, gyufa elhelyezésére is alkalmas. A gyertyatartók használata a lakásvilágításban a petróleumlámpák használatba vétele óta kiszorulóban van. A villanyvilágítás általánossá válásával pedig teljesen alárendelt szükség- és kiegészítő eszközként maradt meg. Napjainkban csak a külterületi gazdasági épületekben, elsősorban a pincékben használnak gyertyatartókat. Kisiparosok ma is készítik a nyeles, nyársas típusú pincei gyertyatartókat. A hazai gyertyatartók típusai, formái jól példázzák a magyar paraszti kultúra európai kapcsolódását a középkor óta. – Irod. Viski Károly: Világítás (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); H. Kerecsényi Edit: Világítási módok és eszközök Komárvároson (Népr. Ért., 1954).