gyertya

1. faggyúból, viaszból készített, fonott, rostos béllel ellátott, rúd alakú világítóeszköz. Tájnévi változatai: gyortya, gyercsa, dzsercsa, gyerta. A gyertya szó nyelvünk ótörök eredetű jövevényszavai közé tartozik: a yar-, yaru – ’fénylik’ jelentésű tőre megy vissza. Eredetileg a gyertya foklaszerű eszköz fogalmát jelölhette. A méhviaszból, faggyúból mártogatással vagy üveg, ill. fém hengerformába történő öntéssel készített alakjában eredetileg valószínűleg kultikus célokat szolgált. Paraszti használatára első adat Tany és Nagymegyer (Komárom m.) községekből 1627-ből származik. A 18. sz.-ból számos adatot ismerünk gyertyagyújtásról. Általában éjjel gyújtják valamely váratlan esetben, esetleg boszorkány elűzésére, megkerítésére. Betegnél is égett éjjel. Még a 19. sz. első felében középnemesi életvitelben is csak takarékosan használták, bár már a késő középkortól kezdve egyre szélesebb körben éltek vele. Gyakoribb használatát megkönnyítette a gyári előállítású sztearin gyertyák tömegtermelése. A 19. sz. utolsó harmadára vissza is szorult a házi → gyertyamártás gyakorlata. A kisipari gyertyakészítés a speciális, sokszor különlegesen nagy méretű, nemegyszer kézműves módszerekkel díszített, szakrális felhasználású gyertyák előállítására szorítkozott. Ilyen kisipari műhelyek még napjainkban is léteznek. A vallási szertartásoknál a r. k. és gör. kat., valamint a keleti szertartású egyházak templomaiban, azonkívül híveik otthonaiban egyaránt igénylik a hagyományos készítésű gyertyákat. Múzeumaink a 19. sz. végén és századunk elején a házi gyertyakészítésnek számos emlékét gyűjtötték össze. Ezek között különösen nevezetesen értékes a mártó edények gazdag sorozata. Gazdag és igényes díszítésük kifejezte a gyertyák és a házi gyertyakészítés megbecsülését. A gyertyamártás egy-egy család életében ünnepi alkalom volt, családi mulatozás kapcsolódott hozzá. Századunkra a gyertya használata az állandó világítás nélküli helyiségekben vagy a ház körül végzett tevékenység kisegítő világítására szorult vissza, ill. a határbeli magános gazdasági épületek, elsősorban pincék fényforrásává vált, de mint a kisegítő, szükségvilágítás eszköze továbbra is országos elterjedésű maradt még a petróleumlámpák elterjedése és a villamosítás után is. (→ még: gyertyatartó, → lámpás, → világítás) – Irod. K. Csilléry Klára: Adalékok a magyar népi világítás történetéhez (Népr. Közl., 1966). – 2. → Balázs napja, → gyertyaszentelő