világítás

mind zárt térben, mind szabadban a világítás számos módszere, eszköze volt használatban – sokszor egyidejűleg – a legutóbbi időkben is. Ezek a történeti fejlődés különféle, sokszor rendkívül korai időszakához kapcsolhatók, előfordulásuk és együttesük tájilag eltérő lehetett. A 19. sz. végéig, századunk elejéig Európa-szerte rendkívül sok archaikus világítási mód maradt használatban, ezek közül nem egyről feltehető őskori eredetük, többről pedig bizonyos, hogy az ókor óta használatban van, másokat közvetett (pl. nyelvészeti) adatok alapján középkorinak kell tartanunk. – A legegyszerűbb világítást a nyílt tűz szolgáltatta. A szabadban éjszakázó pásztorok, csőszök, halászok, erdei munkások, mezőgazdasági munkások szálláshelyük mellett állandóan tüzeltek (→ őrtűz) vagy kunyhóikban raktak tüzet. Azokon a vidékeken, ahol a szobában vagy konyhában nyílt tüzű fűtő, sütő, főző berendezés szolgált, világító eszközt legfeljebb kiegészítésként használtak. Több körzetben, ahol zárt, külső fűtésű kályhák, kemencék is elterjedtek, használatban maradtak a nyílt tüzű → kandallók vagy a kandallókhoz hasonló szerkezetek részben azért, hogy a nyílt tűz világítását hasznosíthassák. Századunk elejére általánossá váló takaréktűzhelyek, belső fűtésű gyári kályhák ajtaját nyitották ki sokszor még értelmiségi házaknál is a késő délutáni, esti beszélgetések alkalmával világításul. Tüzelős istállókban (→ tüzelős ól) még a század első negyedében is a nyílt tűz világa mellett tevékenykedtek vagy szórakoztak esténként a férfiak. – A legegyszerűbb világító készségek lényegében nem mások mint tűzből kiemelt égő fadarabok, szilánkok vagy azokból fejlődtek tovább, bár erre sokszor ma már csak nevük utal (→ fokla, → gyertya). Napjaink általános hatású technikai fejlődése, elsősorban a villamosítás (→ villanyvilágítás) kiszorítja a hagyományos világítás eszközeit, eljárásait az általános használatból, azonban a kiegészítő vagy a szükségvilágítás eszközeiként sok hagyományszerű megoldás a jövőben is megmaradni látszik, különösen a lakott helyektől messze eső magános telepeken, szórványtelepüléseken, ideiglenes szálláshelyeken. Jellegzetes vonása korunk fejlődésének, hogy hagyományos világítóeszközeink és nyersanyagaik legjelentékenyebb hányadát a 19. sz. második felétől a nagyipari, gyári tömegtermelés állítja elő. (még: → lámpás, → mécs, → petróleumlámpa, → pipics) – Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); Viski Károly: Világítás (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); H. Kerecsényi Edit: Világítási módok és eszközök Komárvároson (Népr. Ért., 1954); Iváncsics Nándor: Népi világítás a Zempléni hegyvidéken (Ethn., 1958).