kancsuka | TARTALOM | kandi |
láng-, szikra-, füstfogóval, kürtővel ellátott nyílt tűzhely, amelyhez gyakorta kemence is csatlakozott. A tűztérben elégetett fa hőjét átadta a szoba levegőjének közvetlenül is, de a tüzet két oldalról körülvevő fal, valamint a tűz fölé boruló sátor, amely a lángot, szikrát felfogta, a füstöt összegyűjtötte, s a hozzá csatlakozó kürtőn kivezette a padlástérbe vagy a ház előterébe, egyben hőtároló és kisugárzó testként is szolgált. A → keleti háztípus jellegzetes tüzelőberendezése. Sokféle anyagból, sokféle szerkezettel, nagy formagazdagsággal építették. Terminológiája nem egységes. A kandalló megjelölést elterjedési területe Ny-i sávjában, a K-Alföld peremterületén és az északi Partium szomszédságában használták. Kabola megjelölése a Tiszaháton és a Tiszától É-ra eső vidékeken használatos, ahol az → északi háztípus területére nyomult be, mint a polgárosultabb tüzelőberendezés, hiszen itt az egyszerű füstelvezető kürtőket (kabolákat) építették át terjedelmesebb, cserépcsempékből rakott kandallókká úgy, hogy mellettük még meghagyták a nagy, alvásra is alkalmas kemencéket. Bár gyakran a csempékből rakott kandallók ÉK-mo.-i megjelenése a szobai kemencék méretének csökkenésével járt együtt. A Szilágyságban a Közép-Szamos környezetében a sátor, sátorkemence, Kalotaszegen a kaskemence megnevezés a kandalló tűzhelye fölé boruló építményt idézi, amely vesszőfonásból (→ cserény) favázra is készülhetett, és nagyon vastagon tapasztották. Közép-Erdélyben gyakran minden megkülönböztető jelzés nélkül egyszerűen kemence volt a neve. Ezzel rokon jellegű a pest, pestalja megnevezése az Olt menti háromszéki magyarság körében. Mind a kemence, mind a pest arra figyelmeztet, hogy a kandalló elterjedésterületén korábban a zárt fűtő-, főző-, sütő-, tüzelőberendezésnek a közelmúlthoz képest nagyobb jelentősége lehetett. Erre engednek következtetni az erdélyi levéltári források, különösen a leltárak, amelyek általában alapos leírást adnak a kandallófélékről, s szinte kivétel nélkül kemenceként jelölik. A Székelyföld több pontján a cserepes, cserepes kemence, csempés, csempe, csempealj, cserény megnevezés él. Ez a kályhalapokból összeállított kőpalást anyagára, jellegére utal. Ezért előfordult a kályhakemence, → kályha, kahaj név is. A K-i nyelvterület számos, egymástól messzebb eső pontján előfordul a kürtő, kürtőskemence, esetleg kémény név is, ami a jó füstelvezető tulajdonságaira utal. A székelység körében gyakori a góc, cserepes góc s a vele rokon gób, góg, gógány, ill. a velük képzett összetételek, mint pl. gócalj, gócláb stb. használata. Ebben az esetben a góc tűzhely, tűzközéppontja eredeti jelentésből fejlődött ki a sokféle alak. Bár a góc szó eredete tisztázatlan, hasonló névátvitelre sok példát lehet kimutatni. Utalni kell arra is, hogy sokszor egyszerűen tűzhely, tűzhelyes kemence tüszejes kemence kifejezéseket használták rá. A moldvai magyarság körében nemegyszer egyéb változatok mellett hornyaként említik. Az egyes terminusoknál további bonyodalmat okoznak a résznevek eltérései. Pl. a Korondon, Udvarhelyszéken használt góc megnevezésű kandalló oldalfala sód, a külső, sarkon álló tartó sódláb, a tűzhely pedig sódalja. Megjegyzésre érdemes, hogy a Tiszántúlon kandallóként említenek nem szobai tüzelőberendezéseket, pl. a → tüzelős ólak, → istállók füstelvezetővel ellátott nyílt tűzhelyeit. A kandalló tűzterét a primitívebb változatok esetében a szoba földjén vagy arasznyi padkán helyezték el. Általános az ülő magasságig falazott tűzhely alkalmazása. A 17. sz.-i inventáriumok lábakon álló kandallóinak is voltak a közelmúltig paraszti változatai. A tűzhely mellett szolgafa állt, amelyre a főzőüstöt függesztették, ez általában forgatható volt, miután ráillesztették a bogrács fülét a tűzre, lehetett fordítani, ha az étel megfőtt, a tűz felől kifordították. A kandalló egyfelől a falra vagy a sarkosan aláfalazott sódra támaszkodott, másik két oldala szabad, nyitott volt. A szabad sarkon egyszerű, esetleg faragott, esztergályozott tagolású, díszítésű faláb, esetleg vasrúd állt (gócláb). Erre támaszkodott a kandalló sátora, füstfogója, hőpalástja. Ahol a füstfogó a mennyezetről függött, ez a támaszték el is maradhatott. Előfordultak csak egy oldalon nyitott kandallók is. Ha a kandallót kemencével együtt építették, a kemence oldalt, a szoba hátsó fala felé épült vagy az előtér felé. A jobb helykihasználás érdekében gyakran az előtér és a szoba falát átvágva, a kemence teste az előtérbe nyúlott. Úgy tűnik, hogy a 19. sz. második felétől szaporodott a kemence nélküli kandallók száma. A kemencéket külön építették fel a ház előterében, esetleg tornácában vagy az önálló sütőházban. A szobában csak a nyílt tűzhely s a cserepes hőpalást maradt. Később a polgárosulás során sokfelé felszámolták a szobákban a kandallókat is. Ilyenkor a hagyományos ételkészítési eljárások fenntartása érdekében konyhává fejlődő előtérben vagy a sütőházban készítettek a sütőkemencék szája elé kisebb-nagyobb kandallókat. Ugyanakkor arra is van példa, hogy a szobai kandallókat vaslemezes főzőtűzhelyekkel egészítették ki. A kandalló használata a magyar nyelvterület K-i felén az I. világháborúig falusi környezetben nagyon általános volt. Polgárosultabb körzetekben az 1930-as, 1940-es években már csak másodlagos példányaik álltak. Utolsó darabjaik az utóbbi két évtizedben pusztultak el. A kandalló fejlődését, történeti alakulását ma még nem tudjuk pontosan nyomon követni. Az írott forrásanyagban végeredményben a recens objektumokkal megegyező tüzelőberendezésként jelenik meg. A keleti házvidéken pedig egyelőre nincsenek olyan régészeti feltárások, amelyek támpontot nyújtanának. Nem lehet teljes bizonysággal állást foglalni, hogy a cserép-, kőpalástú vagy a sövénytapasztásos sátoros formák időrendben miként viszonylanak egymáshoz. Némi kiindulást jelenthet, hogy a kandallók építésénél csak a lapos, sík, esetleg mintázott felületű csempéket használták, amelyek a kályhacsempék között a legkésőbben terjedtek el. A közelmúlt recens gyűjtéseiben felbukkanó kandallócsempék között több olyan darab van, amely Erdély-szerte előfordul, de a régiségben a 17. sz. első feléből, derekáról eredő, még a fejedelmi udvar igényei szerint készített mintákat követtek. Ilyen jellegű csempék bőséggel kerültek elő 1949 óta Sárospatakon is. E csempék kialakulásában a habánok szerepével is számolnunk kell. Valószínűleg nem véletlen, a kor meghatározásában útmutatást adhat, hogy az erdélyi szászok körében a kandalló Luther-Ofen néven is előbukkan. Az erdélyi formákkal sok tekintetben azonosak a K-alföldi kandallók, azonban ezek a → külső fűtésű szobai kemencékkel együtt jelennek meg. Mind az erdélyi, mind az alföldi, mind az ÉK-Mo.-on előforduló kandallóknak a fűtésen, főzésen, sütésen kívül világítási funkciója is jelentékeny volt. A kortársak a kandallókról írva kiemelik, hogy alkalmazásuk jó levegőt, szellőzést biztosított a házakban. Erdélyben is, ÉK-Mo.-on is a magyarsággal együtt lakó nemzetiségek is használták, építették a kandalló különféle regionális típusait. A kandalló egyes szerkezeti elemei a Kárpát-medencén kívül is fellelhetők, s a kandallófűtés elvének mind a Balkánon, mind a Mediterraneumban, mind az atlanti Európában számos alkalmazását ismerjük. Az a típus, amely Békés-Bihar vidékétől a moldvai magyarságig fellelhető volt, s az Olt völgyétől Kassa szomszédságáig nyomon követhető, egész sajátos történeti fejlődés eredménye, a magyar nép művelődéstörténetének egyik legérdekfeszítőbb építészeti, népművészeti produktuma a maga sajátos interetnikus kapcsolatai révén is. A kandallók domborműves díszítésű, mázas és mázatlan, színesen festett és egyszínű csempéikkel, csipkés oromdíszeikkel mint népművészeti alkotások is különös figyelmet érdemelnek. Irod. Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Kósa László: A kandallós tüzelő (Népi Kultúra Népi Társadalom, 1970); B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben (Bukarest, 1970); ifj. Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); B. Nagy Margit: Várak, kastélyok, udvarházak ahogy a régiek látták. XVIIXVIII. századi erdélyi összeírások és leltárak (Bukarest, 1973).