külső fűtésű szobai kemence

A konyhából fűthető kemencék a 15. sz. végétől, a központi magyar területeken egyre szélesebb körben elterjedő kányhafűtés nyomán alakultak ki. A kályhák kis tűzterűek voltak. A 18. sz.-ban bekövetkező fahiány, ill. a paraszti erdőhasználat korlátozása rászorította a lakosságot különféle szükség-fűtőanyagok igénybevételére, mint a nád, sás, szalma, amelyek ugyan viszonylag kellő fűtőértékkel rendelkeztek, de rendkívül nagy mennyiségű salakanyag maradt vissza égetésüknél. A külső fűtésű kályhák analógiájára sárból, cseréptörmelékből különféle formájú, nagy tűzterű kemencéket alakítottak ki. A külső fűtésű szobai kemencék így lehetővé tették a tiszta levegőjű, füsttelen lakószobák építését, karbantartását. Mindebből következik, hogy a külső fűtésű szobai kemencék a → középmagyar háztípus elterjedésterületéhez kapcsolódnak, ill. olyan vidékeken jelentek meg, ahol másodlagosan a középmagyar háztípus elveihez, szerkezeti elemeihez alkalmazkodtak, mint pl. a 19. sz. második felében kibontakozó felföldi paraszti polgárosulás övezetében. Az Alföld K-i szegélyterületén a külső fűtésű szobai kemencék használata párosult a kandallós tüzelőberendezéssel, gyakran ugyanabban a helyiségben egymás mellett felépítették mind a kandallót, mind a boglyakemencét, vagy az egyik helyiséget kandallóval, a másikat külső fűtésű szobai kemencével melegítették. A külső fűtésű szobai kemencék építésénél a keletkezésük idején szokásban volt kályhák formáját is követték. Három nagy alaki csoportjuk különböztethető meg. Ezek valószínűleg mind az egykori kályhaformákat tükrözik. Komárom környékén, Nyitrától a Bakony vidékéig, Fejér m. területéig a fekvő fél henger alakú vagy koporsófedélre emlékeztető, sárból épített külső fűtésű szobai kemencék terjedtek el. Formájukkal egyező, de Ószőnyben és a Bakony alján a recens vizsgálatok kimutatták cserépelemekből összeállított változatait. A Kisalföldön, K- és Közép-Dunántúlon előfordult a külső fűtésű szobai kemence álló hasáb formában is. A legismertebb külső fűtésű szobai kemence az Alföld-szerte általánossá vált boglyakemence. Ennek legarchaikusabb változatai agyagelemekből készültek, a fazekasok spiráltechnikai eljárását követve. Fejlettebb változatait csonka gúla, csonka kúp alakban, növényi anyagokból készített vázra építették, pl. sárból, esetleg cseréptörmelékből. A boglyakemencékhez közel álló, tál alakú szemekből rakott kályhaformák a szlovák nyelvterületen a Vág-, Garam-völgy némely körzetében is megőrződtek. A boglyakemencék valószínűleg a 18. sz. második felében kezdtek elterjedni. A 19. sz. derekán már elhalványodóban volt az alföldi közösségekben a kályhahasználat emléke, de az akkor már egészen idős egyének segítségével azonosították az első késő középkori kályhaszem-leleteket az akkor bontakozó archeológiai kutatás szakemberei. A nagy tűzterű külső fűtésű szobai kemencék viszonylag vastag fala jól átvette, tárolta a tűz melegét, hosszú órákon át kisugározta. A külső fűtésű szobai kemencékkel épített, főként földfalazatú, földpadlós házakat kedvezően befolyásolta, egészségesen száraz levegőjűvé tette a fűtőberendezés viszonylagos nagy mérete, hiszen állandó melegével erősen kiszárította a falazatot is, padlózatot is, megakadályozta, hogy a nedvesség felszivárogva kárt okozzon. A külső fűtésű szobai kemencék belsejének terjedelmessége lehetővé tette, hogy kenyérsütésre, ételfőzésre, sütésre rendszeresen igénybe vegyék őket. Így természetes, hogy a külső fűtésű szobai kemencék elterjedésterületén a konyhai sütőkemencéket felszámolták. Legfeljebb a nyári idényben használtak mellettük szabadon álló sütőkemencéket. Miután a belvilága nagy volt, különféle segédeszközöket kellett használni a sütésnél, főzésnél. A hosszú nyelű sütőlapát lehetővé tette, hogy a kemence teljes sütőfelületét jól kihasználhassák. A kantavillával vagy ennek kerekekkel kiegészített változatával, a kantakocsival kisebb-nagyobb főzőedényeket, fazekakat a kemence mélyébe betehették, s forró állapotban is biztonsággal kiemelhették. A hosszú piszkafával a berakott szalmát, iziket égés közben fellazíthatták, forgathatták, hogy tökéletesebb égést biztosítsanak. A szénvonóval az elhamvadt pernyét, hamut rázhatták ki a kemence belsejéből, s tehették tisztává a sütő felületét. Sokfelé növényi szárból kötött söprűvel vagy nedves rongycsomóval még tovább tisztították a tűzteret a kenyér, a tészta bevetése előtt. A külső fűtésű szobai kemencéket falócákkal vagy földből, sárból, vályogból, esetleg részben téglából épített ülőpadkákkal vették körül. A 19. sz. utolsó harmadában, a hagyományos lakáskultúra bomlásának idején szokássá vált a külső fűtésű szobai kemencék mellé falazott, vaslemez tetejű, zárt tűzterű takaréktűzhelyeket beépíteni. Polgárosultabb vidékeken, polgáribb életmódú rétegeknél, értelmiségi, kisnemesi lakásokban a 19. sz. második felében pedig általában padka nélküli kemencéket építettek a lakóházakban. A 19. sz. utolsó harmadáig ugyanis a paraszti rétegen kívül Alföld-szerte a polgári, értelmiségi, kisnemesi otthonokban, sőt középületekben, hivatali helyiségekben általános volt a külső fűtésű szobai kemencék, boglyakemencék használata. A gazdag paraszti otthonokban a század tízes–húszas éveitől már ritkává váltak a külső fűtésű szobai kemencék. A harmincas, negyvenes évektől kezdve középparaszti réteg új építkezéseinél is megritkult a számuk. A felszabadulás után elsősorban az idős nemzedékek tagjai vagy a konzervatívabb rétegek – esetleg a tüzelőkereskedelembe be nem kapcsolt forgalmilag kedvezőtlen körzetekben – maradtak meg használata mellett, bár a tanyákon még a felszabadulás után is épültek nem is kis számban külső fűtésű szobai kemencék, főleg az Alföldön. A külső fűtésű szobai kemencék napjainkban a hagyományos lakáskultúra leginkább használatban levő, de már kiszoruló építményei, berendezései, amit egyfelől higiénikus használati mód indokol, másfelől a hagyományos fűtőanyagok viszonylagos nehéz beszerzése is magyaráz. Lebontását terjedelmessége miatt határozták el sokfelé, hogy a lakószoba jobb kihasználását lehetővé tegyék. A külső fűtésű szobai kemencék hazai fejlődése kiváló példáját adja egy széles kiterjedésű közép-európai néprajzi jelenség sajátos helyi adaptációjának, egyben önálló sajátosságainak kiteljesedésére is. A külső fűtésű szobai kemencék építésénél messzemenően érvényesítettek különféle építészeti-esztétikai elveket. Így lakásbelsőink esztétikai kiképzésének hangsúlyos elemei voltak mind formai szerkesztésükkel, mind felületük kiképzésével. A külső fűtésű szobai kemencéket falusi specialisták építették általában, bár maguk az építtetők is megbirkózhattak készítésével. Karbantartásáról, javításáról a háziasszonyok gondoskodtak. – Irod. Vargha László: A tilalmasi tanyák építkezése. Adatok a Nagykunság népi építkezéséhez (Bp., 1940); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Miskolczy László–Vargha László: A Nagykunság vidék népének építészete (Bp., 1943); Kiss Lajos: A boglyakemence élete Hódmezővásárhelyen (Vásárhelyi hétköznapok, Bp., 1958); Filep Antal: A kisalföldi lakóház helye népi építkezésünk rendszerében (Ethn., 1970).

Agyagcsuka kemencerakáshoz (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Fakalapács kemencerakáshoz (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Falapocka kemencerakáshoz (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

Szobai kemence takaréktűzhellyel (Alföld)

Szobai szögletes kemence (Alföld)

Külső fűtésű szobai kemence szerszámai: 1. szénvonó, 2. piszkafa, 3. sütőlapát, 4. kantakocsi, 5. kemencemécs, „szusztora”