középmagyar háztípus, alföldi háztípus

a kelet-európai lakókamrás háztípus és a közép-európai kályhás fűtésű háztípus sajátos, helyi, belső fejlődésű változata. Elterjedési területe számos szűkebb tájra bontható, de fő vonásaiban rendkívül egységes. Alapjában véve szoba-konyha-kamra vagy szoba-konyha-szoba kapcsolású soros alaprajzzal épített külső fűtésű kályhás vagy kemencés megoldás jellemzi. A középmagyar háztípusban a tiszta levegőjű lakószoba és a tüzelőszerkezeteket magában foglaló konyha funkcionálisan különvált. – Paraszti szinten a középmagyar háztípus szerint épített lakóházak megjelenésével a jobb módú rétegeknél már a 15. sz. második felében vagy végén számolnunk kell, hiszen a 16. sz.-ban a török háborúkban elpusztult települések régészeti feltárásánál a magyar nyelvterület központi, progresszív fejlődésű vidékein az archeológiai leletek között nagyon sok középmagyar háztípusra utaló objektum kerül elő (Kecskemét, Ete, Túrkeve). A késő középkori, 16. sz.-i ásatásokból megismerhető lakóházakkal szerkezeti és formai azonosságokat mutató épületeket rögzített a recens néprajzi kutatás is. A közelmúltban vagy a jelenkorban a középmagyar háztípus elterjedésterületéhez tartozott az É-, K- és D-Dunántúl (→ dél-dunántúli háztípus), valamint a Duna–Tisza köze és a Közép- és D-Tiszántúl, a szomszédos Sopron, Pozsony, Nyitra, Bars-Nógrád, Heves, Borsod, Zemplén m.-k alföldies, síkvidéki vagy lankás-dombos, jól művelhető erdővidékével együtt. E házvidékünk normái szerint építkezett a részben máig kontinuus szlavóniai magyarság, a Bánság, a Temesköz török korban kipusztult vagy meggyérült magyar népe. A középmagyar háztípus vázolt elterjedésterületén a középkori eredetű vagy a 17–19. sz. között beköltözött szlovák, délszláv, román, német stb. lakosság is a magyarsággal azonos lakóházakat emelt magának. E hajléktípus elterjedése volt a legnagyobb, ill. valamennyi házvidékünk közül ez volt a legnépesebb, önmagában véve több lakos tartozott hozzá vagy legalább annyi, mint a többi háztípushoz. Elterjedésterülete szinte teljes egészében felöleli azokat a vidékeket, ahol kedvező adottságai voltak a 14–15. sz.-tól a komplex, árutermelő paraszti gazdálkodásnak, mezővárosi fejlődésnek, a liberálisabb jobbágypolitikának. Ezt az állítást erősíti, hogy a 19. sz. második feléig zártabb hegyi és erdős övezetekben csak virágzó városok környékén, folyóvölgyekben, medencékben alakult ki tartósabban néhány szigetszerű előfordulása. A középmagyar háztípushoz tartoztak mindazok a vidékek, amelyek a hazai agrártermelésben jelentőssé váltak, ahol a szűkebb és tágabb európai környezethez képest úttörő, munkaracionalizálási kísérletek bontakoztak ki és zajlottak le. Ez többé-kevésbé érthetővé és lehetővé teszi, hogy e háztípus a szomszédos országok parasztsága lakáskultúrájának szintjéhez, fejlődési üteméhez képest hamar és korán népivé, szociálisan jellemzővé vált. Ennek egyáltalában nem mond ellent az a tény, hogy a középmagyar háztípus elterjedésterülete átlépi mind a középkori, mind a jelenkori nyelvhatárt, ill. a középkori és újkori ország területét. A középmagyar háztípus területe szervesen kapcsolódik az alsó-ausztriai, DK-i cseh-morva, DNy-i szlovák szomszédos házvidékekhez, mint ahogy szoros kapcsolatok mutatkoznak a déli vidékeken a délszláv érintkezési sávban, de DK-en a Duna menti románságnál is követhetők e típus sajátosságai mind a középkori határokon belül, mind pedig az olténiai területeken. A 15. sz.-tól a közelmúltig lezajlott, lényegében közös gyökerekből, alapadottságokból sarjadó azonos menetű házfejlődés ellenére is helyi tényezők és speciális viszonyok következtében kisebb-nagyobb táji variánsok, sajátosságok alakultak ki. Alaprajzi vonatkozásban a Dunántúl középső és Ny-i részén, Sopron, Veszprém, Somogy és Baranya m. területén a szoba-konyha-kamra alapegység minden helyisége külön bejárattal épült, s az udvarra, ill. a tornácra, ereszaljra nyílott. Ez valószínűleg összefüggésben van a kémény nélküli, ún. → füstöskonyha széles körű, a jelenkorig történő alkalmazásával. Ez az alaprajzi sajátosság a → nyugati háztípus elterjedésterületén is fellelhető Vas és Zala m.-kben. Különben mindenütt a lakószobák a konyhák előterén át voltak megközelíthetők a szorosan idekapcsolódó kamrákkal együtt. A Kisalföldön s ahol a paraszti família, a nagycsalád együttlakása, együttgazdálkodása a 17–18. sz. során, sőt a 19. sz.-ban is kialakult, megerősödött vagy megmaradt, számos nagy lakóterű, sokhelyiséges, → L alaprajzú ház, ill. bővített → soros alaprajzú ház megépítésére került sor. Azokon a vidékeken, ahol a lakóház telkén térbelileg elkülönítetlenül folyt a gazdálkodás, így elsősorban a Kisalföldön, a Dunántúl nagy részén általánossá vált, hogy a lakóhelyiségekkel szerves alaprajzi egységben, egy tetőszék alá építették a gazdasági rendeltetésű helyiségeket (kamrákat, istállókat, színeket, sőt a pajtákat is). Az Alföld középső, ill. déli vidékein hagyományossá vált (pl. Csongrád m.-ben), hogy a lakóház mellé szorosan, de külön-külön alaprajzi egységben, külön-külön tetőszék alá építették fel a gazdasági rendeltetésű épületeket. Az Alföld egyéb vidékein, ahol a szálláskertes településrendszer vagy a tanyás gazdálkodás elterjedt volt, gyakorivá vált az udvarok csoportos beépítése, ha a térbeli osztottságot, elkülönítettséget a településben felszámolták is. Ilyenkor a lakóépülettől függetlenül külön az udvar más-más pontjára telepítették a gazdasági épületeket. A szobák melegítését a középmagyar háztípus elterjedésének területén mindenütt külső fűtésű → kályhákkal, kemencékkel oldották meg. A 18. sz.-tól az Alföld jelentős területein, de a Kisalföld némely vidékén is, ahol a fa mint tüzelőanyag nehezen vált hozzáférhetővé, visszaszorult a kályhák használata. Századunkra az Alföldön csak egyes ártér menti vagy peremvidéki területen maradt meg a kályhafűtés. Másutt áttértek a szintén külső fűtésű sárkemencék (→ külső fűtésű szobai kemence) építésére, mivel ezek a sok hamuval égő, nagy tűztérigényű szalmatüzelés igényeinek jobban megfeleltek. A külső fűtésű kemencéknek két, tájilag is elkülönülő csoportja fejlődött ki, az Alföldön a boglyakemencék, a Kisalföldön a fekvő henger alakú kemencék váltak népszerűvé. A nagy tűzterű, szobába épített kemencék a sütés, a főzés céljait is kielégítették, így használatba vételük a → konyhai sütőkemencék feladásával járt együtt. – A középmagyar háztípus konyhájának legkorábbi régészeti leletekből is ismert változata a recens gyűjtések alapján is rögzíthető. A konyha oldalfalain át fűtötték a szobai kályhát, a kályha szája előtt vagy mellett volt a nyílt főzőtűzhelyek helye, s a konyha hátsó falába mélyítve, részben a szabadba kiugratva építették a sütőkemencét. A régészeti leletek építési időszakától napjainkig lezajló fejlődés ezt a beépítést csak annyiban módosította, hogy a tűzhelyeket, tűzfelületeket mind magasabb padkára építették, valamint az eredetileg szolgafán vagy láncon lógó üstöt magába foglaló falazott, sárból rakott → katlanokat építettek be. A konyhák e beépítési rendje a közelmúltig általános volt, sőt még napjainkig is sok emléke lelhető fel az egykori Pozsony, Moson, Győr, Komárom m.-kben, de a Duna-kanyar környékén, a Szentendrei-szigeten, Tolnában, Bács-Bodrogban, D-Borsodban is megfigyelhető. Jelentékeny területeken részben a Kisalföld peremvidékein, részben a Dunántúl nagy részén a sütőkemencét a konyha közepére építették fel, boltozatát körülfalazták, s a körülfalazást feltöltve, tetejét asztalszerűen képezték ki. Ezeken a helyeken a konyha oldalfalain nem volt padka, legfeljebb a kályhaszájak előtt volt kis falazott konzol. A főzés nyéltűzhelyeit a kemence tetejére helyezték, <s> alakú sárpadkákat építve vagy vas háromlábakat, nyárstartó tűzikutyákat használva. Sok helyütt, részben városokban is, mind a Kisalföldön előfordult, hogy a konyhák közepére asztalszerű tűzpadkákat építettek, amelyek körbejárhatók voltak, vagy egyik oldalukkal a konyha hátsó falához voltak falazva. E konyhatípus utolsó példányai Szeged, Pozsony városok környékén bukkantak fel, sokszor történeti stílusok (barokkos formákkal) hatását tükrözve. – A középmagyar háztípus lakózázait eredetileg nem füsttelenítették külön eszközökkel. A tűzhelyek füstje a konyha ajtaján távozott. Ezért gyakran készültek → kéttáblás ajtók, amelyek felső részét a jobb szellőzés érdekében külön lehetett nyitni. Előfordult, hogy a konyhának egyáltalában nem volt födéme, vagy a konyha mennyezetébe lyukat vágtak. A fejlődés következő fázisa a konyhai tűzhelyek füstjének padlásra vezetését szolgáló → vakkémények beépítésével járt. Ezeket váltották fel a füstöt a tetőhéjazaton át a szabadba vezető, deszkából rakott füstcsatornák, majd a szabad kémények különféle változatai. E folyamatot pontosan adatolni nem tudjuk. Bizonyos, hogy a 18. sz. folyamán Alföld-szerte még sok a füstöskonyhás lakóház, s a hatóságok kémények építését szorgalmazták. Füstöskonyhás házak a 19. sz.-ban a középmagyar háztípus vidékén csak a Dunántúlon maradtak használatban. Utolsó példányaik még ritkán napjainkban is fellelhetők. A 19. sz. utolsó harmadától egyre gyakoribbá vált a zárt sípkémények, kaminos, kulinás kémények építése vagy a szabadkémények lepadlásolása. Ez a zárt tűzhelyek bevezetését vonta maga után, de ezzel párhuzamosan a szabadkéményes konyhák használatában is gyakran hajtottak végre racionálisabb tűzhelyek beépítésével korszerűsítéseket. A 19. sz. második felében a jobbágyfelszabadítást követően, a vasútvonalak kiépítése, a kapitalizálódás új területeket kapcsolt az intenzív mezőgazdasági árutermelésbe, gyors polgárosodást idézve elő, ez egyfelől az → északi háztípus, ill. a nyugati háztípus tradicionális építési formáinak feladását eredményezte. E vidékek a középmagyar háztípus késő középkori eredetű vívmányait vették át, vezették be szinte viharos gyorsasággal. A Sajó, Boldva, Hernád völgye csak néhány helyi sajátosságot őrizve, lényegében az Alföldön honos középmagyar háztípust vette át, csakúgy, mint Heves, Nógrád É-on, hegyvidékeken fekvő településsávja. Az északi háztípus Ny-i szárnya a kisalföldi formákat vette át. Lényegében hasonló folyamat zajlott le a nyugati háztípus elterjedésterületén, de itt a középmagyar háztípus hatása már a 17. sz.-tól folyamatosan erősödőben volt, tehát nem robbanásszerűen következtek be a változások. – A középmagyar háztípus területén érvényesült a polgárosulással együtt leginkább a történeti stílusok hatása. Bár a gótikus építőkultúra jelentékenyen befolyásolta a középmagyar háztípus egészét (szerkesztésében, arányrendszerében, részletmegoldásaiban: pl. kályhaformák), és a reneszánsz is maradandó nyomokat hagyott, a barokk és klasszicista díszítőformák érvényesülhettek csak igazán átütő erővel, hiszen a 18. és 19. sz. folyamán teremtődtek meg az egészen széles körű díszítő tevékenység alapadottságai építőkultúránkban. Jellegzetes vonása népi műveltségünk alakulásának, hogy a történeti stílusok jelentkezése gyakorta jelentékeny ízléskésésről árulkodik. A 19. sz. végi, századeleji középmagyar háztípushoz tartozó területeken különösen a barokk stílusnak (elsősorban a Dunántúlon és mezővárosokban), ill. a klasszicizmusnak volt jelentékeny hatása (elsősorban a 19. sz.-i gabonakonjunktúrában megerősödő alföldi parasztgazdák építő tevékenységében). Szép példáit találni a romantikus, eklektikus építőművészeti formáknak is elsősorban a Kisalföldön, de ezek jelentkezése szinte egybeesett a hagyományos középmagyar háztípus konvencionális formáinak teljes feladásával, felbomlásával. A középmagyar háztípus házvidékének lakosságát jelentősen megbontotta a társadalmi rétegződés, azonban az egyre erősebb érdekellentétekbe kerülő rétegek építőkultúrájában, lakáshasználatában a 19. sz. utolsó harmadáig nem jelentkezett erősebben differenciáltság. Ugyanazokat a szerkesztési, építési elveket követték házvidékünk kis-, középnemesei, gazdái, zsellérei. Legfeljebb méretekben és az alkalmazott anyagok minőségében mutatkozott meg különbség, tagolódás. A középmagyar háztípus bomlása az 1870-es évektől a legpolgárosultabb vidékeken jelentős iramúvá vált. Mégis a mezőgazdaság szocialista átszervezéséig vagy a felszabadulás körüli időkig a hagyományos szerkesztési elveket nem adták fel. Az 1960-as évektől robbanásszerű változás bontakozott ki. Tömegesen számolják fel a régi épületeket. – Irod. Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Károlyi Antal–Perényi Imre–Tóth Kálmán–Vargha László: A magyar falu építészete (Bp., 1955); Tálasi István: Die materielle Kultur des ungarischen Volkes in Europa. Im Spiegel der sukzessiven Forschungen (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Filep Antal: A kisalföldi lakóház helye népi építészetünk rendszerében (Ethn., 1970).