középlészás vejsze

egyenes terelő falból (lésza) és egy vese alakú (tiszántúli adat szerint négyszögletes) fogó részből (kürtő) álló egyszerű → vejsze. A lésza a kürtő hosszanti tengelyére derékszögben, bejáratának közepétől indul, s a vízpartig ér, így a bármelyik irányból beleütköző halakat egyenlő eséllyel vezeti a fogó részbe. A középlészás vejsze több helyütt más vejszetípusok mellett az „egyszerűbb” alak; a Sárközben pl. balogfejes vejsz, Tápén ráckürtő a neve, megkülönböztetésül az összetett → magyar vejszétől. Jankó János a középlészás vejszét – jóllehet mo.-i adatot nem ismert – a finnugorságra jellemző vejszetípusnak tartotta. A későbbi kutatások széles körű mo.-i elterjedését bizonyították (Balaton, Velencei-tó, Sárköz, Dráva-szög, Tisza vidéke, Erdély), finnugor eredete viszont nem igazolható, hiszen mind a szomszédos, mind Mo.-tól távoli népek ismernek ilyen egyszerű vejszetípust. A középlészás vejsze eredetének kérdésénél is (csakúgy, mint egyéb vejszetípusoknál) perdöntő lehet, hogy a vejszének közös szláv neve van, amely pl. a finn s innen a svéd nyelvbe is átkerült, a magyar viszont egységesen finnugor eredetű szóval jelöli a vejszét. A középlészás vejszét a magyar halászok ritkán állítják fel egyesével: a lésza két végéhez egy-egy kürtőt csatlakoztathatnak (páros vejsze), vagy a kürtő oldalától nyújtanak el másik lészát, s ehhez újabb kürtőt (vagy más alaprajzú vejszefőt) kapcsolhatnak; így a vizet teljes szélességében átfogó lészához 8–10 kürtőből álló vejszesor is tartozhat. – Irod. Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Jankó János: A Balaton melléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Sirelius, U. T.: Jagd und Fischerei in Finnland (Berlin–Leipzig, 1934); Csalog József: A tolnamegyei Sárköz népi halászata (Népr., Ért., 1940); Moszyński, K.: Kultura ludowa słovian, I. Kultura materialna (Warszawa, 1967); Szilágyi Miklós: Halászat (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971).