| vegyített | TARTALOM | véka |
vejsze
állóvizek, árterületek, lassú folyású kisebb folyók → rekesztőhalászati eszköze; nádból vagy vesszőből fonott, a fenékre rögzített állandó jellegű fal és hozzá csatlakozó fogókészülék. Egyéb elnevezése: veisz, vész. A halak szokásos (vagy feltételezett) vonulásának irányát keresztező fal (lésza, szárny, nyelv, nyéves) egy szűk nyíláson át különböző alakú ketrecbe, fogó részbe vagy egymásból nyíló ketrecekbe (kürtő, vejszefő) tereli a halakat. Ide bejutva a kifelé vezető utat nem találja meg a hal, így alkalmanként → szákkal kimeríthető. A terelő és a fogó rész azonos technikával készül: egyenes nád- (vessző-) szálakból vesszőkorcolással (hímeléssel) előre megfonják a megfelelő hosszúságú darabokat, majd a hagyományok megkívánta alaprajzi rendben (s a vízviszonyokhoz alkalmazkodva) leverik a fenékre. Megfelelő karbantartás mellett a lerakott vejsze a teljes halászati idényben használható, a halásznak csak a zsákmány kiszedéséről kell gondoskodnia. – A vejszével való halászat elve Eurázsia-szerte ismert; a terelő fal és a fogó rész alaprajzi elrendezése is sok hasonlóságot mutat távoli, egymással kulturálisan nem érintkező népek között is. A magyarság valószínűleg már a finnugor együttélés korában ismert bizonyos vejsze-formákat, erről tanúskodik a vejsze elnevezés finnugor eredete. A vejsze alakváltozat elsősorban a Duna vidékén és a Dunántúlon ismert (de a Balaton mellékén általánosabb a szláv eredetű kalicka), a veisz-alak az Alsó-Tisza vidékén, a vész a Tiszántúlon adatolható. A terelő fal szláv eredetű neve (lésza, lészka), mely a Felső-Tisza vidékén jelentésben is ismert, valamint a szláv eredetű részelnevezések (kürtő, udvar, pelőce, peletér, kotróca) alkalmasint azt bizonyítják, hogy a fejlettebb vejsze-típusokat a honfoglalás után ismerte meg a magyarság. A magyar kutatás egyébként nem méltatta kellő figyelemre annak jelentőségét, hogy a szláv nyelvekben a „kotdod” terminológia egységesen elterjedt a vejsze neveként, s ez a terminus más nyelvekbe (finn, svéd, balti nyelvek) is átkerült, a magyarban viszont ismeretlen. – A vejszét az Árpád-kortól folyamatosan emlegetik az oklevelek. A vejszehelyek éppúgy királyi adományozás tárgyai voltak, mint a piscinak (→ rekesz) és a → cégék. Különösen az árvízjárta, mocsaras területekről (Csallóköz, Sárköz, Sárrét, Ecsedi-láp) rendelkezünk sok, vejszés halászatról tudósító történeti adattal. E vidékeken – 18–19. sz.-i írásos adatok tanúsága szerint – a földművelő-állattartó paraszti üzemhez tartozott a vejszes halászat, a halász nem volt fő foglalkozású. Az árvízlecsapolások után a vejszes halászat gazdasági jelentősége aláhanyatlott: a néprajzi gyűjtések a nagyobb tavak vidékén (Kis-Balaton, Fertő-tó) és a folyók szélesebb árterületein találták még használatban (helyenként a közelmúltig) a vejszeket. A terelő elhelyezése és a fogó rész formája szerint mind a magyar halászatban, mind az etnológiai anyagban több vejsze-típust különböztethetünk meg. A magyar halászati irodalom a → fertői vejszét, → középlészás vejszét, → magyar vejszét, → rác vejszét, → spirálvejszét tartja számon. Ezeknek az alaptípusoknak egymással való kombinációi, összetett formái, altípusai is vannak. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Sirelius, U.: Über die Sperrfischerei bei den finnisch-ugrischen Völkern (Helaingfors, 1906); Ligers, Ž.: Ethnographie Lettone (I., Bale, 1954); Szilágyi Miklós: Adatok a Nagykunság XVIII. századi néprajzához (Szolnok, 1966); Moszyński, K.: Kultura ludowa slowian. I. Kultura materialna (Warszawa, 1967); Pataky András: A kopácsi vejsze (Üzenet, Szabadka, 1974. nov.).
