nyoszolyólegény

TARTALOM

nyújtó

nyugati háztípus

a → keleti háztípus Ny-Mo.-ra jellemző helyi fejlődésű változata. DNy-dunántúli háztípusként is jelölik, használatos a füstösház elnevezés. Helytelen azonban egyszerűen dunántúli háztípusként beszélni róla, mivel a Dunántúlon évszázadok óta a → középmagyar háztípus egyre nagyobb területre terjedt ki. Jellegzetes vonása, hogy az egész magyar nyelvterületen itt maradtak a lakószobák legtovább füsttelenítés nélküliek, holott belső fűtésű kemencéket használtak a lakóhelyiségek fűtésére. Ez magyarázza a füstösház megjelölést. A kályhafűtésű szobák építésére azonban a nyugati háztípus területén a 17. sz.-tól egyre több adat fordul elő. Az egykori füstös lakószobák emléke a helyi lakosság körében az 1940-es években enyészett el, ami arra vall, hogy lényegében 1860 körül szűntek meg az utolsó kályha nélküli épületek, vagy legalább is ettől kezdve már nem építettek új házat kályhafűtéses szoba nélkül. A nyugati háztípus sajátos, az → északi háztípustól elkülönülő fejlődési sajátosságai a középmagyar háztípus késő középkori kialakulásával bontakoztak ki, hiszen a korábban egységes belső kemencés hazai lakáskultúra a kályhás fűtésű lakóházak elterjedésével szakadt két önálló tájilag független, izolált tömbre. Az utóbbi 80–100 évben házvidékünk Zala, Vas m.-k egyes tömbjeit ölelte csak fel. Korábban azonban e megyék teljes területe elterjedési övezetéhez tartozott a szomszédos megyék egyes archaikusabb fejlődésű körzeteivel együtt. A többi magyar házvidékhez hasonlóan szervesen kapcsolódik a szomszédos nyelvterületek, ill. országterületek régióihoz. A nyugati háztípust szoros szálak fűzték a szomszédos szlovén, osztrák Rauchstube házvidékéhez, azzal lényegében azonos sajátosságokat mutat. Bár részletesebb történeti és régészeti adataink még nincsenek, feltételezhető, hogy a feudalizáció korai szakaszában vidékünkön is egyhelyiséges belső fűtésű kemencés lakóépületeket használtak. Valószínűleg már a késő középkorban gyakorivá, majd általánossá vált az állattartás, takarmánytárolás helyiségeinek és a lakórésznek egységes alaprajzú épületbe való összevonása, egy fedélszék alá építése. Viszont az egyhelyiséges házak szórványos továbbélése sem lehetett ritka a 18–19. sz. fordulójáig. A nyugati háztípushoz tartozó épületek alaprajzi változatai között a szegényebb rétegeknél általános volt az egyszerű, soros alaprajzú (→ soros alaprajzú ház) beosztás. Gyakran emeltek → L alaprajzú házakat is, ahol a keresztszárnyban általában kamrákat helyeztek el, de előfordult, hogy lakószoba került beépítésre ilyen módon. A nyugati háztípusra jellemző a szomszédos szlovén, osztrák vidékekkel együtt a négy oldalról körülépített, zárt udvarú → kerített ház típusa, amit elsősorban a vagyonosabb gazdálkodó rétegek családjai alkalmaztak nagy számban. Részben a lakóházak füsttelenítésének elhanyagolásával függ össze, hogy a korábbiakban gyakoriak voltak házvidékünkön a szomszédos osztrák, szlovén területekhez hasonlóan a szabadon álló, a lakóház és melléképületei egységes tömbjétől külön épített kamrák, kástuk, amelyek gyakran kétszintesek voltak. Bármilyen alaprajzzal is épültek vidékünkön az egyes lakóházak, közös jellemző vonásuk volt, hogy a legutóbbi időkig, ill. a hagyományos építkezési kultúra feladásáig a házak minden helyisége külön-külön ajtóval nyílott az udvarra, s az egyes helyiségek között átjárót nem építettek be, vagy ha ilyenek beépítésére sor is került az átjáró ajtó rendkívül alacsony volt, hogy a füst átjutását megakadályozzák. A belső fűtésű kemencés szobai tüzelőberendezésnek (→ belső fűtésű szobai kemence) a nyugati háztípus elterjedésterületén, hazánkban a 20. sz.-ra fennálló emléke egyetlen szórványesetet kivéve (Szalafő) nem maradt. Ezt az a tény magyarázza, hogy a 18. sz.-ban már házvidékünk legbelső területein is a → kályhafűtés egyre népszerűbbé vált, és 1820–1860 között eljesen általánossá is lett. A mezővárosokban, pl. Körmenden már a 17. sz.-ban is visszaszorulóban voltak a füstösházak. A lakóház fejlődése során a 17. sz.-tól, de talán már a 16. sz. végétől a nyugati háztípus épületei egy-egy külső fűtésű (→ külső fűtésű szobai kemence), kályhás szobával egészítették ki. A kályha szája a korábbi belső fűtésű kemencés lakóhelyiségbe nyílott. Ez a helyiség a továbbiakban → füstöskonyhává degradálódott, fokozatosan elvesztette lakótér jellegét. A korábbi időszakra csak annyiban emlékeztettek ezek a konyhák, hogy feltűnően nagy méretűek, szoba nagyságúak voltak, s maradtak a hagyományos életforma felszámolódásáig. Ezzel együtt a konyhai sütőkemencék is feltűnően nagy méretűek maradtak, s széles padkákkal körülvéve építették, ami arra az időszakra utal, amikor a nyugati háztípus füstösházaiban a kemencén, ill. padkáin hálóhely volt. A kályhák beépítése után sem fordítottak azonban különösebb gondot a lakóházak, ill. konyhahelyiségek füsttelenítésére. Szinte a hagyományos paraszti életforma bomlásáig kémény nélküli házakat építettek, legfeljebb deszkából készített füstcsatornákkal javították a konyhák szellőzését. – A nyugati háztípus hagyományos építő anyaga a fa volt, előszeretettel alkalmazták a borona- és zsilipes technika különféle változatait. Az erdőterületek csökkenésével a paraszti faizás korlátozásával azonban a gerendavázas, zsilipeléses építőtechnika erősebb szerephez jutott. A gerendavázas falszerkezeteket még a sövényfonásos falak esetében is mindig talpgerendás megoldással készítették. A 19. sz. folyamán a földfalazat, különösen a vertfal, majd a téglafal is elterjedt. Míg fából építkeztek vagy vertfalat készítettek, mesterek segítségét vették igénybe. Legfeljebb specialisták vettek részt a munkában. Kőműves és ács szakiparosokat a 19. sz. derekától alkalmaztak. A tetőszékek hagyományosan ollóágasos, szelemenes (→ szelemenes tetőszék) szerkezettel készültek. A hagyományos életmód felbomlásáig a nyeregtetős kontyolt vagy felső csonkakontyos tetőforma volt általánosan jellemző. Sajátos vonása volt a nyugati háztípusnak, hogy a tetőszék az épületek udvari oldalán konzolszerű gerendákra támaszkodva szélesen kiült. Így folyosószerű, védett ereszalja volt az épületeknek, azonban oszlopos tornácokat nem építettek. A téglaépítkezés elterjedésével a konyhai bejárat elé timpanonos, oszlopos kis előtornácokat emeltek, ún. kódisállásokat. Noha a téglaépítkezés szélesebb körű elterjedésével a falazott oromzatok aránya is nőtt, a nyugati háztípusra mindvégig a deszkaoromzatok maradtak jellemzőek. A fűrészelt és festett díszítésű oromzatok voltak a nyugati háztípus legszembetűnőbb külső díszítőművészeti jellegzetességei, bár voltak nyitott sövényfonásos, lécsoros, lécrácsos lezárású oromzattal épített házak is. A nyugati háztípus elterjedésterületén a 19. sz. végéig a zsúpos szalmafedél volt közkedvelt, részben ekelovas leszorítással, részben szalmaköteles befonással rögzítették a tetőzet gerincét. – A nyugati háztípus hagyományos kereteinek bomlása a 19. sz. utolsó harmadában indult meg és gyorsult fel, amikor a helyi állattartás jelentősége országos viszonylatban is megnőtt, s a vidék a rendszeres árutermelésbe kapcsolódva gyors polgárosulásnak indult. Ez többek között a téglaépítkezés gyors terjedésével, a zárt füstelvezetésű konyhák rendszeresítésével s ezzel együtt a konyhai lakásbejárat gyakorivá válásával, valamint a kerített házak feladásával járt együtt. Ekkor szűnt meg a rendkívül konzervatív földesúri, jobbágypolitika kedvezőtlen hatása, ami elsősorban a gazdálkodás rendjét, technikai színvonalát, valamint a településhálózat fejlődését befolyásolta, s így közvetve az építőkultúra és a lakás fejlődését is visszafogta. A nyugati háztípus jellemző jegyeit magukon viselő épületeket csak tudatos egyedi megőrzésben helyszíni műemléki védelemben (Szalafő) vagy szabadtéri néprajzi múzeumban lehet látni (Zalaegerszeg, Szombathely), de itt is csak erősen rekonstruált állapotban. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Geramb, V.: Die Kulturgeschichte der Rauchstuben (Wörter und Sachen, 1925); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp., 1971); Bíró Friderika: A polgár-paraszti lakáskultúra problémáinak megközelítése egy őrségi faluban (1850–1918) (Népr. Ért., 1971); Bíró Friderika: Az Őrség ház- és lakáskultúrája a 18. század végétől napjainkig (Szombathely, 1975).