| szelelés | TARTALOM | szelence |
szelemenes tetőszék
tetőszerkezet, melyben a tetőzet súlyát a tető gerincén végig húzódó alátámasztott erős gerenda, a szelemen viseli. A tetőzet héjazattartó gerendái erre vannak felerősítve, primitív szerkezeteknél felakasztva. Szelemen szavunk korai szláv jövevényszavaink rétegéhez tartozik. A 12. sz. óta okleveleinkben előfordul. Az Árpád-kori ásatások egyszerű, egyhelyiséges, belsőkemencés házai is szelemenes szerkezetűek voltak. A szelemenes tetőszék alátámasztásának több változata alakult ki. A 19. sz. közepéig hazánkban is nagyon gyakoriak voltak az ún. ágasfás szelemenes lakóházak. Ezeknél a ház tetőzetének súlyát a szelemennel együtt a szelemen tartására beépített faoszlopok viselték. Szilárdan a földbe beásott oszlop felső vége természetes Y alakú elágazásban vagy U alakú faragott fülezetben, esetleg V alakban befűrészelt fészekben végződött. Ebbe helyezték el a szelemen-gerendát. A kisebb méretű házakon az épület két végénél állt az ágas, nagyobbaknál a két szélső között a helyiségek válaszfalaiba állítva 3–4 közbülső ágast is alkalmazhattak. Az egyszerű hevenyészett ágvillás szelementartó fatörzsből fűrészelt, véséssel, faragással, festéssel díszített 8–10 m magas, erős, ágas gerendaoszlopig nagyon sokféle változata volt. A 19. sz.-ban a Kisalföldön még mezővárosokban, és jobb módban élő parasztgazdáknál is alkalmazták. De némely kisalföldi faluban napjainkban is megőrződött jónéhány példányuk. Másutt már a 19. sz.-ban is kifejezetten a szegények építési technikájához tartozott. A szelemenes tetőszék előfordult fél ágassal építve. Ilyenkor az ágasok nem a földön nyugodtak, hanem az épület keresztfalain. A 18–19. sz.-ban széles körűen elterjedt az ollóágasos tartószerkezetű szelemenes tetőszék. Ebben az esetben a mennyezet keresztgerendáira vagy külön erre a célra beépített ollópadokra X alakban összeácsolt ollóágasokat állítottak. Ezek tartották a szelement. Az ollóágasokat oldalirányú dőlés ellen támasztó rudakkal, gerendákkal védték. Az ollószárakat szétcsúszás ellen kakasülően gerendák becsapolásával védték. A szelemenes tetőszék a 19. sz. végéig, századunk elejéig, amíg az I. világháborút követően a hagyományos fakereskedelem meg nem szűnt, kis városainkban még a polgárosuló elemek építőkultúrájában megőrizte a helyét, s az építőtechnika fejlődésével fokozatosan mindig korszerűsödött. Még nem minden részletében tárták fel az összefüggéseket a szelemenes tetőszék elterjedése és az alkalmazott falazati anyagok, technikák között. Mindenesetre a Dunántúlon, a Kisalföldön, az Alföld legjelentősebb területein hosszú ideig a szelemenes tetőszékkel építkeztek. A szelemenes tetőszékek újabban háttérbe szorultak, mivel a nagyobb épületeknél különösen jó minőségű faanyagot igényelt az építése. A gerendaanyag víziszállításának megszűnése óta a szelemenes tetőszékeknél alkalmazott nagy méreteket sem tudták biztosítani. Helyette néhol a → szarufás tetőszékek (torokgerendás) terjedtek el (pl. Pest környékén). – A szélesebb épületeken a gerinc szelemenen kívül vendég- vagy oldalszelement is alkalmaztak. Ezeket vagy a kakasülő gerendák ollószárakon túl futó csonkjaiba fészkelték be, vagy magára az ollószárra erősítették fel. A vendégszelemen a tetőhéjazat és gerendázat oldalirányú nyomását segített felvenni. A szelemenes tetőszék tartószerkezetének sajátos csoportját a falazott szelementartós fedélszékek alkották. A Bakony, Balaton-felvidék kővel építkező vidékén volt általános gyakorlat, hogy a gerinc és oldalszelemeneket az oromfalak, ill. a padlás térben felfalazott harántfalak tartották; középkori eredetű falusi templomainknál is előfordult hasonló szerkezet. A szelemenre primitív tetőszékek esetében csak egyszerű horgasfákat akasztottak. Lakóépületeinkben azonban általánossá vált az egymásba ékelt vagy csapolt födélfák használata. Ilyenkor a Λ alakban összeillesztett rúd, gerendapárokat tették fel úgy, hogy csúcsuk a szelemenre, két végük pedig a falakra, ill. az azokra fektetett gerendákra támaszkodott. A szelemenes tetőszerkezet, bár a legegyszerűbb épületeknél is használatos volt, készítéséhez specialistákat, mezővárosi céhes ácsok segítségét vették igénybe, jóllehet a 19. sz. végéig a parasztság faragó-ácstechnikai jártassága lényegesen magasabb fokú volt, mint az utóbbi évtizedekben. A szelemenes tetőszéket kiterjedten alkalmazták csűrök, pajták, istállók, pincék lefedésénél is. Eltérés talán annyiban volt, hogy a gazdasági építmények tetőszerkezeteinél a szelemenes tartószerkezetet tovább megőrizték, mint a lakóépületeknél. A szelemenes tetőszék Európa-szerte ismert. A hazánkkal szomszédos övezetekben mind DNy, Ny irányában, a közép-európai régiókban, mind a K-európai régiókban a Kárpát-medencén kívül K felé nyomon követhető. A szlovén, horvát, osztrák, szlovák, morva építőkultúrában otthonos. Ezek a magyar szerkezetekkel sok kapcsolatot mutatnak. A szelemenes tetőszék K-európai elterjedés-területétől a Felföld, ÉK-Mo. és Erdély szarufás, torokgerendás tartószerkezetű övezetei a késő középkor óta elválasztották a magyar építőgyakorlatot. (→ még: tetőfedés) – Irod. Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).
