tétovázó

TARTALOM

tetőfedő

tetőfedés

a falusi lakó-, gazdasági, ipari, szakrális és közösségi épületek héjazata és annak készítési technikája. A héjazat anyaga és technikája szerint a magyar nyelvterületen az alábbi tetőfedő eljárások különböztethetők meg: a) fedés fával (dránica, zsindely); b) nádfedés (nádtető); c) fedés gabonaszalmával (→ szalmatető, → zsúptető); d) fedés égetett cseréppel (cseréptető). Szórványosan egyéb anyagot és technikát is alkalmaztak (habán fedél, gyékénytető). A 19. sz. végén a fa héjazatot zömmel É-Mo.-on, Erdélyben, a nádat a Kisalföldön és az Alföldön, a szalmafedést a Dunántúlon, a Felvidéken és ÉK-Mo.-on alkalmazták. Egyes vidékeken, pl. É-Mo.-on a 19. sz. végétől az 1920–30-as évekig nagyon kedveltek voltak a bádoglemez-tetők. A tetőzet tartószerkezeteit (→ szarufás tetőszék, → szelemenes tetőszék stb.) a tetőfedés alakját, formáját (→ tetőformák) részletesen elemezte a kutatás, mivel történeti, néprajzi, földrajzi kutatásuk sok tanulsággal jár. – A tető vagy tetőzet az épület, építmény belsejét védő réteg. A tető régebbi nyelvhasználatunk szerint haj, hajazat, héjazat, héjalás, fedél. A tető legújabbkori belsőfejlődésű szavunk, a finnugor–ugor korba visszanyúló héj, haj, ill. származékait váltotta fel. A fed ige, ill. fedél származéka ugorkori eredetű, a haj, héj egykori jelentőségére félhaj, févaj féltetős szín (fészer), kis épület jelentésű szavunk is utal. A héj, haj alakja valószínűleg a lehántott fakéreggel való fedéssel függ össze. E kezdetleges tetőfedő anyag ideiglenes építmények, hálóhelyek építésénél a közelmúlt recens vizsgálatáig alkalmazásban volt. Tulajdonképpen a legrégebbi és legfontosabb épületszerkezeti elem. A legkezdetlegesebb emberi hajlékok valójában csak tetőzetből álltak. – Irod. Nyíri Antal: A ’tectum Dach’ fogalma, neveinek eredete és története nyelvünkben (Magy. Nyelv, 1969).