tetőfedő

TARTALOM

tetőhorog

tetőformák

a tető kialakításának különféle változatai. A gúla alakú vagy sátortető, ritkán szőlőbeli présházakon fordul elő, de tulajdonképpen az egész nyelvterületen a nyeregtető különféle változatai terjedtek el mind a lakóházaknál, mind a gazdasági épületeknél. A nyeregtetők egyes változatai az egymásnak támasztott, hosszanti tetősíkok keresztirányú lezárásának módjában különböznek. A lekontyolt tető mindkét végén ferde síkokkal van lezárva, farozatos, kanfaros, kontyos stb. néven említik. Erdélyben, K-Mo. területén általános volt a közelmúltig, de történeti adatok igazolják, hogy a 19. sz. közepéig az egész nyelvterületen nagyon gyakori az előfordulása. Ma néhány archaikus épületen kívül az ország középső, nyugati vidékein csak a pincék, présházak, istállók idézik az emlékét. A 18–19. sz. folyamán az Alföldön, Kisalföldön, majd a Dunántúlon, a Felvidéken és Erdélyben is előtérbe kerültek központi területeinken, általánossá váltak az oromzatos vagy oromfalas nyeregtetők (→ oromzat). Ezeknél a tető terét a tetősík vagy szegélye mellé épített függőleges falak, deszkázatok, sövény, nád-szövetek határolják az épület rövid oldalain. Az oromzatos és lekontyolt tetők között különféle átmeneti formák keletkeztek. Gyakori volt, hogy ugyanazon épület egyik végén (általában az utca felől) oromzatos, de a másik végén kontyolt kiképzéssel éltek. Kifejezetten átmeneti, keverék formaként jöttek létre az alsó, ill. felső csonkakontyos tetőformák. Ilyen esetben a tető a ház rövid oldalán, felső részén, kisebb vagy nagyobb oromzattal készült, alul pedig farozatos kiképzésű volt. Az alsó csonkakontyos lakóháztípus É-Mo.-on s a szomszédos alföldi területeken terjedt el. Különösen alkalmas volt a kémény nélküli építmények fedésére, hiszen a felső kis oromzaton vagy lécezésén, deszkázata nyílásain könnyen eloszolhatott a padlásra vezetett füst. A felső csonkakontyos épületek esetében éppen fordítottan jártak el, a tető csúcsánál volt kisebb-nagyobb farozat, alatta trapéz alakú oromdeszkázat vagy fal. E típus a Dunántúlon, az Alföld egyes körzeteiben, de legfőképpen Erdély polgárosult körzeteiben vált általánossá. Mind az alsó, mind a felső csonkakontyos tetőformák a polgárosodás folyamatát jelzik. Különösen azokon a vidékeken váltak gyakoriakká, ahol a 19. sz. utolsó harmadáig nagyon sok farozatos tetőszék épült. Azonban ezek az átmeneti formák is régiek, már a 17–18. sz.-i ábrázolásokon is kimutathatók. A néprajzi megfigyelések viszont arra vallanak, hogy alkalmazásuk során a kontyolt részeket fokozatosan csökkentették, s a tető oromzatos részét növelték. – A nyeregtetők speciális változatát jelentették az ún. üstökös tetők. Ilyenek a hevesi, borsodi, alföldszéli falvakban, a kis mezővárosokban épültek. Az ágasfás, szelemenes fedélszéket a ház végénél, az ágasfába beépített konzolszerű tartóra helyezett, a szelemennek támasztott szarufa segítségével félkör vagy háromszög alakot alkotva meghosszabbították, mintegy előtornácul is szolgáló, kiugró farozatot létesítettek így. A ház esővédett környezetét ez erősen növelte. – Hasonló jellegű, előreálló végű tetőzetet készítettek a Ny-Dunántúl, DNy-Kisalföld településeiben, az ún. kalabukos tetők esetében. Ezeken a gerincszelemen végét is, de különösen a két vendégszelement a ház homlokzata elé ugratták ki. A szélesen előre nyúló gerendavégekre a ház homlokzatát védő, előreálló felső csonkakontyot, kalabukot építettek. A vendégszelemenek vége nem ritkán 2, 2, 5, 3 méternyire is kiállt. A kalabukos tetők látszólag előre dőlő formát mutattak, mivel a tető széle a vendégszelemen-végektől a ház falain futó koszorúgerendákig ferdén hátra futott, de sokszor az oromdeszkázatot is kifelé dőlő síkban építették be. – Az üstökös vagy kalabukos tetők is – mint valamennyi nyeregtetőforma – készülhetett teljesen nyitott padlástérrel. Az utóbbi 100–150 évben azonban a zárt padlásterű épületek teljesen általánossá váltak. Náddal, sövénnyel, lécezéssel, tapasztva, tapasztatlan vagy deszkázattal oromzatossá tették általában mind a lakóépületeket, mind a szabadon álló magtárakat, istállókat, mind pedig a csűröket. Nyitott padlásterű lakóházak csak egészen eldugott, a fejlődéstől elmaradt egyes vidékek szegénysorsú elemeinél őrződtek meg egészen szórványosan. – A tetőformák elterjedése, megoszlása sajátosan jelzi a polgárosultság mértékét, a polgárosult vidékeket. Az ország központi területein (Alföld, Kisalföld, K-Dunántúl) az utóbbi 100 évben általánossá váltak az oromzatos, oromfalas nyeregtetők. A polgárosulásba csak a 19. sz. második felében, utolsó harmadában bekapcsolódó területeken a különféle csonkakontyok váltak divatossá. Az elmaradott, konzervatív, archaikus régiókban megmaradtak a kontyolt tetőszékek. Napjainkban az oromzatos, oromfalas nyeregtetőkön kívüli formák peremtájainkon találhatók meg. Bár a II. világháború után az ácstechnika új eljárásai, új nyersanyagadottságok következtében a gúla alakú sátortetők országosan elterjedőben vannak, ezek javarészt már nem hagyományos alaprajzú épületekhez tartoznak. A gazdasági melléképületek a tetőformák tekintetében több konzervatív, archaikus vonást őriztek meg. Az Alföld-szerte a 19. sz.-ban még felbukkanó farozatos tetőszékekre ma már csak az átalakított tüzelős ólak, istállók emlékeztetnek. A tetőformák elterjedése etnikus sajátosságokat nem mutat. Egy-egy szűkebb régión belül az együttélő nemzetiségek azonos típusú tetőformákat alkalmaztak. Legfeljebb a polgárosultsági arányuk eltérése esetén tapasztalható fáziskésés. (→ még: szarufás tetőszék, → szelemenes tetőszék) – Irod. Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).