belső fűtésű szobai kemence

a lakóhelyiség fűtésére, sütéshez, főzéshez szárításhoz használt beépített tüzelőberendezés. Legkorábbi emlékei a korai Árpád-korban feltárt lakóházmaradványok feltárása során kerültek napfényre. A viszonylag kis alapterületű lakóházak → kemencéit egyfelől a ház felszín alatti falába vájták, s tapasztással tették erősebbé, használhatóbbá. Arra is van példa, hogy valamelyik sarokba sárból, agyagból tapasztott boltozattal készítették a belső fűtésű szobai kemencét. Gyakran cseréptöredékeket, tégla-, kődarabokat tettek a tapasztásba, hogy a kemence falát, tűzfelületét hőtárolásra alkalmasabbá tegyék. A kemence szája mindig a fűtendő szoba légterébe nyílt. A 18. sz.-ig nem volt szokásban a kemencékhez füstelvezetők beépítése. A füst szabadon oszlott el a fűtött helyiségben, s ajtón, ablakokon át szivárgott el. Bár a középkor és az újkor folyamán a lakóhelyiség nagyságának növekedtével együtt a belső fűtésű szobai kemence mérete is változott, a fűtési rendszere, használata a régi maradt. A nagyméretűre épített belső fűtésű szobai kemencék, ill. padkáik hálóhelyként is szolgáltak. A közelmúltban már csak egyes kürtős füstelvezetéssel kiegészített példányaik maradtak fenn (pl. Domaházán, Borsod m.-ben; Erdőhorvátiban, a Tokaj-Hegyalja szomszédságában), az → északi háztípus elterjedési területén. A DNy-Dunántúl területén a 19. sz. közepéig gyakoriak voltak a belső fűtésű szobai kemencék. Ezek inkább őrizték eredeti jellegüket, mert füstelvezetésük egyáltalán nem volt. A → keleti háztípus területén szintén elterjedt volt a használata. Erre utalnak a 16–17. sz. folyamán nemesi, polgári, paraszti lakásul szolgáló épületek levéltárakban őrzött inventáriumai. Azonban itt a hőpalástul szolgáló kandallóval egészítették ki a belső fűtésű szobai kemencéket. Erdély északi sávjában, valamint a moldvai csángók körében megmaradt azonban a belső fűtésű szobai kemence kürtős, helyesebben kabolás füsttelenítéssel. A polgárosulás az ÉK-i megyékben a kabolás kemencék háttérbe szorulását, a kandallós tüzelők szélesedő elterjedését eredményezte a 19. sz.-ban. A belső fűtésű szobai kemencéket az újkorban általában sárból építették. A legelterjedtebb gyakorlat az volt, hogy a kemencepadka és alap megépítése, földből, vályogból való elkészítése után hőszigetelő s hőtároló rétegekkel bélelték a tűzfelületet. A kemence boltozatát favázra rakott sárból építették. Szikkadása, száradása után a kemencét fokozatosan felfűtötték, a vázát, majd később a falak agyagszövetét kiégették. Előfordult, hogy a kemence boltozatát vályogból, nyerstéglából, téglából építették meg. A belső fűtésű szobai kemencék fala vastag volt. Ezeknél a belső fűtésű szobai kemencéknél nem a felhevült falak sugárzása adta át a hőt, hanem a kemence belsejének légcseréje révén melegedett a szoba, a lakóhelyiség. A belső fűtésű szobai kemence fűtéséhez fát, rőzsét, gallyakat használtak. Ha a lakosság az erdő használatában korlátozva volt, különféle mezőgazdasági termények szárával, szalmájával vagy sással, náddal fűtöttek. A 19. sz. közepéig azonban általános volt a fafűtés. A belső fűtésű szobai kemencék előtti padkán főzőtűzhely is volt. A belső fűtésű szobai kemencéket a fűtésen, sütésen kívül főzés céljaira is felhasználták. Használatuk a 15. sz. vége óta a → kályhák, ill. a → külső fűtésű szobai kemencék fokozódó terjedésével visszaszorulóban volt századunk elejéig, amikor egyes kivételes esetektől eltekintve lényegében megszűnt alkalmazásuk. A belső fűtésű szobai kemencék magyar változatai szélesebb európai összefüggéseket mutatnak. Bizonyítják, hogy a magyarság a K-európai belső fűtésű kemencés ház elterjedési területéhez tartozó lakáskultúrával rendelkezett, de ennek a felbomlása népünk körében európai szinten összevetve is nagyon korán megindult. A DNy-i területeken szlovén, stájer kapcsolatokat mutatva fejlődött a belső fűtésű szobai kemence regionális változata. Az É-i, ÉK-i övezetben a morva, szlovák, ukrán, román népi építkezés anyagában lelhetők fel belső fűtésű szobai kemencéink közvetlen párhuzamai. – Irod. Istvánffy Gyula: A palócok lakóháza és berendezése (Népr. Ért., 1911); Bátky Zsigmond: Építkezés (I., A magyarság néprajza, Bp., 1941–43); Károlyi Antal–Perényi Imre–Tóth Kálmán–Vargha László: A magyar falu építészete (Bp., 1955); Méri István: Beszámoló a tiszalök-rázompusztai és túrkeve-mórici ásatások eredményeiről (Arch. Ért.; 1952); Tálasi István: A magyar nép anyagi kultúrája Európában (A folyamatos kutatások tükrében) (MTA I. Oszt. Közl., 1964).