| Keleti Károly (Pozsony, 1833–Bp., 1892) | TARTALOM | keletlen |
keleti háztípus, erdélyi háztípus, székely ház
a kelet-európai lakókamrás vagy belső kemencés háztípus sajátos, helyi fejlődésű változata, amelynek belső fűtésű kemencés (→ belső fűtésű szobai kemence) tüzelőberendezését → kandalló egészítette ki, ill. váltotta fel. Keleti háztípusunk házvidéke Erdély történeti határain kívül magában foglalta Mo. Erdéllyel szomszédos K-i, ÉK-i megyéit, úgyhogy a szomszédos → középmagyar háztípus, ill. → északi háztípus elterjedésterületével széles átmeneti, vegyes sávot alkotott. A keleti háztípushoz tartoztak a moldvai magyarság újabb telepescsoportjainak lakásai. A keleti háztípust a magyarokkal együtt élő román, német (szász) nép is építette, használta. Jellegformáló fő elemei ugyan különböző irányokban távolabbi európai kapcsolatokat mutatnak, azonban abban a sajátos ötvözetben, amelyben a magyar népnél megtaláljuk, csak Erdélyben és K-Mo.-on fordult elő. – A keleti háztípus fejlődéséről ma még nincsenek részletes, megbízható középkori, régészeti vagy archivális adataink. Történeti források a 16. sz.-tól teszik lehetővé részben közvetve, részben közvetlenül az alaposabb elemzést. Ekkorra viszont teljesen kialakultnak látszik. A korai időszakból szórványosan, ritkán egyhelyiséges változatai is felbukkannak még a 17–18. sz. fordulójáig is. Kevés számú, de nem ritka alkalommal kéthelyiséges épületei is előfordulnak a forrásokban. Az egy- és kéthelyiséges épületek között nem egy nemesi tulajdonú. S a nemesi kúriák között a 18. sz. elején is a keleti háztípus elterjedési területén van adat arra, hogy csak két helyiségből állottak. Leggyakoribbak a három vagy több helyiséggel épített hajlékok. A lakószobához, amelyben a főző, sütő és fűtő tűzhely is egyaránt és együttesen helyet kapott, előtér kapcsolódott, ezen át lehetett a szobát is, de az esetleg szintén innen nyíló kamrát is megközelíteni. A keleti háztípus elterjedésterületén gyakorivá váltak a 17–18. sz.-ra a 4–5, sőt 6 helyiséges lakóházak is. A bejárati előtérhez második lakószobát építettek be, esetleg a kamrán kívül, valamint az egyes helyiségek mellett (fél, harmad szélességű) oldalhelyiségeket alakítottak ki a lakótér bővítésére. Ezek a kiegészítő terek (→ oldalházak, oldalkamrák) gyakran alig voltak elválasztva a szomszédos szobától, ajtó nagyon ritkán volt a közfalban, inkább széles függönnyel eltakart nyílás. Az oldalhelyiségek következetes széles körű alkalmazása gyakorivá tette a párhuzamos, kéttengelyes, soros alaprajzú építkezést. A keleti háztípus jellegzetes sajátossága volt, hogy az előtérként használt helyiségeket a legutóbbi időkig nem vették körül minden oldalról fallal. A közelmúltig előfordultak nyitott előterű házak is. Napjainkig számos olyan épület maradt meg Erdély-szerte, amelynek előterét csak farácsozat vagy szellőzőnyílásokkal tagolt, díszített deszkafal határolja, légtere teljesen nyitott. Ez a magyarázata annak, hogy az előtér-pitvar funkciót betöltő helyiség neveként az eresz megjelölés vált általánossá. Az épületek nagyon gyakori, szerves kiegészítőjeként építettek → tornácot, amely gyakran közvetlenül az előtér folytatása, szinte része volt. A román nyelvben valószínűleg hatására váltak honossá a tornác-folyosó fogalmat jelölő foişor és a tîrnáţ szavak. – A ház legfontosabb tüzelőberendezése a kemence vagy pest (kandalló) volt. A keleti háztípus tüzelőszerkezetének fejlődése szempontjából jelentékeny változást hozott az, hogy a 16. sz.-tól mind nagyobb számban építettek cserépcsempékből füstfogókat, kandallókat, amelyek a hőtárolás és kisugárzás céljára jobban megfeleltek. Erre a fejlődésre utal a cserény, cserepes kandalló jelentésű szópár is. Házvidékünk jellemző vonásai, tüzelőszerkezeti sajátságai annyira egyöntetűen jellemzők, egységesek voltak, hogy a 16–17. sz. folyamán felvett leltárak mind a jobbágyházak, mind a polgári, nemesi, sőt fejedelmi háztartások felszerelésében, berendezésében egyaránt rögzíthették a kandallós tüzelők előfordulását. A későbbiekben szaporodott a kemence nélkül felépített kandallók száma. Ilyenkor a sütés célját szolgáló kemencét az előtérbe vagy a folyosóra, vagy a háztól teljesen függetlenül, a szabadon álló sütőházban építették fel. Arra is van példa, hogy az előtérbe kihelyezett sütőkemence mellé a szobákban megszokott módon a füstfogós, hőpalástos kandallót is felépítették, hogy az ételkészítés teljes műveletéről a lakóteret tehermentesítsék. A 19. sz. folyamán a keleti háztípus Ny-i sávjában a szomszédos házvidék külső fűtésű tüzelőszerkezetei is megjelentek, elterjedésnek indultak, sőt hosszabb ideig vegyesen fordultak elő. Minthogy a keleti háztípus kandallós szerkezete füsttelen, egészséges légterű lakást biztosított, fejlettebb életkörülményeket teremtett, mint az É-ról, ÉNy-ról szomszédos északi háztípus belső fűtésű kemencés lakáskultúrája. A kandallós tüzelőberendezés fokozatosan növekvő hatása bontakozott ki emiatt ÉK-Mo.-on és az Erdős-Kárpátok D-i előterében. A 19. sz. végétől egyre gyakrabban szüntették meg a lakószobák kandallóit, vagy használaton kívül helyezve, vaskályhákkal, hordozható takaréktűzhelyekkel kezdték fűteni a lakásokat. A konyha funkcióit fokozatosan átvevő előterekben viszont még századunk derekán is sokfelé voltak használatban a másodlagosan ide épített cserepes füstfogójú kemencék. A keleti háztípus elterjedési vidékén a kémények alkalmazására ritkábban került sor, mint az Alföldön vagy É-Mo.-on. Bár a vakkémények számos változata mellett a szabad kémények sem voltak ismeretlenek. – A házak előterei a legutóbbi időkig padlásolatlanul, mennyezet nélkül épültek. Sokszor padlástalan maradt az előtér, legalább részben még akkor is, ha szikrafogót, álkéményt vagy szabad kéményt építettek be. Nemegyszer az előtérnek csak a hátsó térfelét padlásolták le. Ilyen esetben a födém egyben szikrafogó funkciót is betöltött. A keleti háztípus elterjedési területén a kémény építése kifejezetten a polgárosult szint jelzőjévé vált. – A keleti háztípus legjellegzetesebb, legáltalánosabb, egyben legeredetibb építőanyaga a fa volt. Elterjedési területén mind a boronaépítkezés különféle változatai otthonosak voltak, mind pedig a zsilipeléses építési mód különféle típusai. Széles körben használtak sövény falazatokat is aszerint, hogy a helyi vegetáció mit tett lehetővé, ill. a paraszti erdőllés lehetőségei mennyire voltak korlátozottak. A keleti háztípus elterjedési területén még napjainkig is építenek fából lakóházakat pl. a Székelyföldön. A Ny-i peremterületeken a különféle agyagfalazatok is szerephez jutottak. – A keleti háztípus általánosan elterjedt tetőzeteit torokgerendás, kakasülős kötésű, szarufás szerkezettel (→ szarufás tetőszék) építették. A tetőszékek 100–120 éve a polgárosult, városias jellegű közösségeket nem számítva mind kontyoltak voltak. A közelmúltban viszont jellemzővé lettek a felső csonkakontyos nyeregtetők, sőt városiassá váló településekben a teljes oromzatos egyszerű nyerges fedélszékek is kedveltekké váltak. Héjazatként hagyományosan szalmát, fazsindelyt használtak. A szalmafedél készítésének sajátos technikája alakult ki, ami a tetőforma alakulását is befolyásolta (→ szalmatető). Az ilyen villával rakott, taposott szalmahéjalás tartósságát csak fokozta, hogy a ház tűzhelyeinek füstje átjárta, konzerválta. A zsindelyfedésnek két változata ismert. A szokásos kisméretű (30–40 cm hosszú, 8–10 cm széles) zsindely mellett korábban nagy jelentősége volt a 30–80 cm hosszú, 10–30 cm szélességet meghaladó → dránicának, amelyet fatéglának is neveztek. A keleti háztípus elterjedési területén ugyan a cserépfedés a 18. sz. óta fokozatos előrenyomulásban volt, még a városokban is széles körben használatos maradt a zsindely használata századunk közepéig, sőt az egyre inkább csak a szegény rétegeknél alkalmazott szalma helyett a korszerűsítéseknél zsindelyre tértek át. A zsindellyel való építkezést (sőt a javítást is) az 1950-es években fagazdasági szempontokat figyelembe vevő adminisztratív intézkedésekkel szüntették meg vagy korlátozták. A keleti háztípusnál a mai Mo. területén a zsindelyfedés nem vált hagyományossá, ritkán, egyedi esetekben fordult csak elő. – A keleti háztípus sem vonta ki magát a történelmi stílusok hatása alól. Míg azonban a központi és az északi területek építőkultúrája fejlődésében a céhes szintet elérő kőművesmesterek szerepe az ízléskultúra fejlődésében nagy jelentőségű volt, a keleti háztípus elterjedési területén a legutóbbi időkig az építkezések döntő hányadát népi specialisták bonyolították le. Kőművesmunka igénybevételére csak városi, mezővárosi vagy egészen kiemelkedő anyagi helyzetben került sor. Faépületeink leghangsúlyosabb elemei az elő- és oldaltornácok voltak. Faragott oszlopaik és egyéb részleteik a kapuzatokkal, födémgerendázatokkal együtt a népi faragóművesség legszebb darabjai. Ezek mestereinek szerkesztésmódjában, faragótechnikájában, díszítő motívumaiban számos archaikus vonás őrződött meg. – Stílustörténetileg különösen a gótika hatása erősen érezhető, bár a reneszánsz, a barokk is maradandó nyomokat hagyott faragóink alkotásaiban. A mezővárosokban, kisvárosokban, ahol a kőművesmesterek alkalmazása általánosabbá vált, meglehetős késéssel ugyan, de kibontakozott a barokk, a klasszicizmus, majd a 19. sz. végén az eklektika hatása is, és megszületett helyi provinciális változata. Kolozsvár, Torda, Marosvásárhely, Torockó stb. módosabb kézműves, kereskedő, fuvaros, földművelő polgárainak kőházait az egész magyar nyelvterület legsajátosabb architektúrájú együttesei között tartjuk számon. – A keleti háztípus hazai lakáskultúránk fejlődésében sajátos helyet foglal el. Egyfelől a legarchaikusabb épületszerkezeti, építőtechnikai és építészeti megoldások bukkannak fel elterjedésterületén, másrészt a lakáskultúrában a központi házvidék után a legmagasabb szintre jutott el. A keleti háztípus társadalmi fejlődésünk sajátos regionális változatához kapcsolódott, nevezetesen a második jobbágyság és a kései feudalizmus K-mo.-i, erdélyi formája alakította ki alapkereteit, ami nagymértékben magyarázza a háztípus hagyományőrző, archaikus, konzervatív sajátosságait. Itt is számolni kell azonban a városok, mezővárosok és szabadalmas közösségek (bányászok, székelyek) 15–18. sz. közötti kedvező helyzetével, ami lehetőséget biztosított jelentős vívmányok meghonosodására, elterjedésére. Ennek köszönhető, hogy 18. sz.-ig a keleti háztípus fő elemei a társadalom egészében egyöntetűen előfordulhattak, valamint ez teszi azt is érthetővé, hogy miért követhető a keleti háztípus közvetlen hatása a szomszédos É-i, ÉK-i magyar, szlovák, ukrán településterületen, ahol a mezővárosi fejlődés alig, vagy csak visszafogottan bontakozhatott ki, szabadalmas rétegek sem válhattak népesekké, de ahol a politikai-történeti fejlemények is előmozdították a közvetlen erdélyi, partiumi kapcsolatok megerősödését. – Irod. Cs. Sebestyén Károly: A székelyház eredete (Népr. Ért., 1941); Kósa László: A kandallós tüzelő (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970); B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben (Bukarest, 1970); ifj. Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); ifj. Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Barabás Jenő: A székely ház alaprajzi fejlődéséről (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).
