torma (lat. Armoracia rusticana)

TARTALOM

tornyos nyoszolya

tornác, folyósó, gádor, ambítus, hambitus, ambis, hambit, gang

a lakóház vagy ritkábban melléképület homlokzata mellé épített, oszlopokkal, pillérekkel, boltívekkel alátámasztott fedéllel ellátott térség, amely emberi tartózkodásra, munkavégzésre vagy raktározási helyül szolgál. – A tornác szó az olasz terrazzóból származik esetleg a középfelnémet tërraz közvetítésével. 1507 óta ismert, széles körben elterjedt nyelvjárásainkban, de az irodalmi nyelv is használja. Eredetileg katonai műszó volt, a szinonim változatai egy részéhez hasonlóan, a várépítészetben az egyes védművek közötti, az időjárástól részben védett közlekedést biztosították tornác építésével. – A tornácnak mint építménynek, épületkiegészítőnek, többféle változata alakult ki. A mo.-i lakóház fejlődésében folyamatosan terjedőben volt használata, bár némely vidéken szinte napjainkban kezdenek tornácokat építeni. Pl. a Kisalföld falvaiban a hagyományos építő gyakorlat felbomlásáig nem is készítettek tornácot a házakhoz. Az Alföld némely vidékén, pl. a tanyákon a szegénység jele volt a tornác hiánya. – A tornác legegyszerűbb változataiban földbe ásott faoszlopok tartották a föléje kiugró tetőt. Általánosan a tornác a ház udvari homlokzatát teljes hosszában végig kísérte. Ennek két fő típusa ismeretes: 1. előfordult, hogy a tornác mintegy toldalékként egészítette ki a házat, ilyenkor a ház tetőszéke nem foglalta magában a tornácot. Számára külön tetőt építettek, amely a ház fedélszéke alá ért és tetősíkja laposabb volt; – 2. építészetileg szebb, gondosabb megoldás volt, ha a tornác úgy épült a házhoz, hogy a tetőszék kiugrott fölé, s azt szervesen az épület egészébe foglalta. A barokk, klasszicista tégla-, kő-, ill. vakolt oszlopos tornácnál és a korábbi hagyományokat őrző faépítkezési vidékeken, Erdélyben, Kárpátalján, a partiumi területeken és a szomszédságukban is ez volt az általánosabb megoldás. Másutt, főleg a 19. sz. végén, századunk elején a polgárosulási folyamatban tornácot építő rétegeknél a melléépítés, a külön tetősík alá vett folyosókiképzés vált általánosabbá. – A mo.-i építő gyakorlatban nem volt ritka, hogy a ház utcai rövid homlokzatára is folyosót, előtornácot építettek. Különösen kedveltnek mondható építésük Erdélyben, Székelyföldön, Borsod, Abaúj, Gömör, Zemplén vagy Heves, Nógrád megyékben. A legszebb, legrangosabb klasszicista előtornácok Békés m.-ben készültek, ahol a 18. sz.-i szlovák telepesek is különösen kedvelték alkalmazásukat. De a Dunántúl archaikus területein részben a → talpasházhoz kapcsolódva, vagy a Kisalföld zártabb, elmaradottabb körzeteiben (pl. a Nagyerdő területén) építettek előtornácot. Volt példa arra, hogy a paraszti szinthez közel élő tehetősebb kisnemesek kúriáit három, esetleg négy oldalról is tornáccal vették körül. – Általában a falusi környezetben élő nemesség építkezési formái és szintje a parasztihoz közel álló volt. – Az egyszerű faragatlan faoszlopos tornácoktól kezdve sokféle anyagú, technikájú és formájú alakváltozatot lehet felmutatni. A faragatlan faoszlopos, fagerendás tornácok országos elterjedettségűek. Erdélyben a vékony körkeresztmetszetűre faragott, tagolt fejezetekkel, lábazatokkal díszített, esztergályozott oszlopokat kedvelték. A Dunántúlra a bárdolt, szögletes formákkal faragott, tagolt oszlopok voltak jellemzőek. A kő- és téglapillérekkel készülő tornácnak is többféle típusa volt. Nemritkán a kő-, vagy téglapillér a lakóépület udvari homlokfalához kötötték be egyszerű harántívvel, ezt a formát a Balatoni felvidék, Balaton-mellék sok archaikus háza napjainkig megőrizte. Nem volt ritka a hagyományosan kővel, téglával építkező vidékeinken, hogy a tornác pilléreit, melyeknek középrészét oszlopszerűen lekerekítették, az oldalfallal párhuzamosan árkádszerűen átboltozták. A 17–18. sz. folyamán országszerte általános építő gyakorlatból származott, de néhány archaikus vidékünkön csak a múlt században, vagy az utóbbi évtizedekben kezdték meg alkalmazását. – A tornácok mennyezet része lehetett nyitott vagy különféle födémszerkezetek alkalmazásával zárt, fedett. Gyakori volt a sík tornácmennyezet vakolt, stukatúros kivitelben és a deszkamennyezet. A legfejlettebb árkádíves tornácoknál az egyes pillérállások mennyezetét leboltozták. A tornácok lehettek teljesen nyitottak, előfordult, hogy az egyes oszlopokat, pilléreket könyöklő gerendával kötötték össze, de gyakori volt a könyöklő gerenda magasságáig a tornácot lécezéssel, deszkázattal ellátni. Nemritkán az oszlop-és pillérközöket könyöklő magasságig felfalazták, esetleg e mellvédszerű fal belső oldalán ülőpadkát alakítottak ki. A deszkázott vagy falazott mellvédű tornácra rostélyos, deszkás ajtókon, félajtókon lehetett bejutni. Ezek a konyhai bejáratok verőcéihez hasonló kivitelben készültek. – A tornácok a népi építkezésben díszítő-térképző művészi törekvések középpontjába kerültek, s a magyar népi építészet a legszebb barokk, klasszicista, esetenként eklektikus formaképzésű épületrészleteit éppen a tornácok építésénél alkották, sokszor rendkívüli leleménnyel. Például szolgálhatnak a nagykunsági népi klasszicista oszlopok, amelyek java részét nem idomtéglákból falazták, hanem faoszlopokat szalmakötéllel csavartak körül és vakoltak be. – A 19. sz. második felében és századunkban gyakorivá vált a tornácok oszlop- és pillérközeinek beüvegezése, zárt terűvé tétele. Különösen a Dunántúlon gyakorta néhány oszlop- és pillérállás befalazásával kis oldalkamrákat képeztek ki, választottak el a tornác egészéből. A falun élő, de a hagyományos lakáskultúra kereteibe beilleszkedett értelmiségi elemek lakásainál a 19. sz.-ban szinte általánossá vált Alföld-szerte, hogy a tornác középső bejárati ajtó előtti részét szobányi szélességben kiugratták széles verandát képezve ki. Ez az építési mód mezővárosaink nagygazdái körében is elterjedté vált. – A 17. sz.-ban is már gyakran építettek gazdasági rendeltetésű épületek, istállók, kamrák, pincék épületei elé is tornácot. A közelmúlt néprajzi emlékanyagában azonban ez csak a kamrák esetében volt általános. A zsilipeléses technikával készített → gabonásoknál gyakran alkalmaztak homloktornácot. Egymástól távol eső területeken is nagy szerkezeti és formai hasonlósággal építkeztek, ami az ilyen épületek mély történeti gyökereit és egykori szélesebb körű elterjedését bizonyítja. Parasztpolgári szinten, kisnemesi körökben borházak, présházak is épülhettek tornácokkal. (→ még: kuriális hatás) – Irod. Viski Károly: Díszítőművészet (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Károlyi Antal–Perényi Imre–Tóth Kálmán–Vargha László: A magyar falu építészete (Bp., 1955).