torma (lat. Armoracia rusticana)

a keresztes virágúak családjába tartozó, csípős gyökeréért termesztett évelő, konyhakerti növény. DK-Európában és a vele határos ázsiai területeken őshonos. Egyik legrégebben ismert és használt fűszernövényünk. A honfoglaló magyarok már ismerték és használták a tormát. Debrecen környékén termesztése már a 17. sz.-ban is jelentős volt. Házi szükségletre az ország minden részében termelik, a kert, az udvar sarkában vagy árokpartokon. Ezen a szinten a termesztése gondozást alig igényel, gyökere az év minden szakában felhasználható. Étkezésen túlmenően ember- és állatgyógyászatban hasznosítják. Nagybani termelése a 19. sz. utolsó évtizedeiben indult meg. Termesztő körzetei: 1. Makó és környéke, 2. Debrecen környéke, különösen Nagyléta, Újléta, Bagamér, Álmosd, Kókad és Vértes, 3. Győr és környéke, 4. Vác és környéke. – Művelése leginkább fekete, homokos kissé kötött talajon folyik. Földjét 50–60 cm mélyen megforgatják, mint a szőlővesszők dugványozásához. A dugványokat a bakhátak oldalába 30–40 cm mélyre, ültetőfa segítségével duggatják. Kapálásnál nemcsak földjét lazítják és a gyomoktól tisztítják, de levágják az oldalgyökereit is, hogy a torma vastag, egyenes és sima gyökerű legyen. Termesztése munkaigényes, ezért a múltban nagybani termelésével elsősorban nagycsaládú törpebirtokosok és agrárproletárok foglalkoztak, főleg erdőirtásokon, öntéstalajokon bérelt földeken vagy részesművelésben. A debreceni és a makói tormatermelés a két háború között mezőgazdasági exporttermelésünk jelentős ágává vált. Ma a hagyományos termelési körzetekben nagyobb területen, gépi technikával, nagyüzemi keretek között termelnek tormát. – Irod. Erdei Ferenc: A makói parasztság társadalomrajza (Makó, 1937); Somos András: Zöldségtermesztés (Bp., 1961).