| esti ének | TARTALOM | Esze Tamás |
északi háztípus, palóc háztípus
a → keleti háztípus változata. Az eredetileg egyhelyiséges, belső fűtésű kemencés lakóház előbb nyitott, majd zárt előtérrel bővült, amely raktározási funkciókat is ellátott, majd egy további, lakás céljára is igénybe vett kamrahelyiséget csatoltak hozzá. Az utóbbi kétszáz évben háromhelyiséges alaprajzi egységek jellemezték általánosan háztípusunkat. A lakószobába és a kamrába a közöttük kialakított előtéren (pitvaron) át lehetett bejutni, a lakószobának, kamrának ajtaja nem nyílt a szabadba, bár előfordult, hogy a háromhelyiséges alaprajzi egységet újabb kamrával (vagy kamrákkal) bővítették, ebben az esetben a második vagy az esetleges további kamra közvetlenül az udvarról nyílt. Az utóbbi kétszáz évben a tehetősebb rétegek építkezésével szokásossá vált az istállóknak a lakóépülethez csatolása, közös alaprajzi egységbe és közös tetőszék alá való építése, ebben az esetben is, mint a magyarság körében mindenütt, az istállók szintén közvetlenül az udvarból nyíltak. – Az északi háztípus elterjedésterülete felölelte a történeti Mo. É-i részét úgy, hogy a hajdani Máramaros m. és a vele D-ről szomszédos hegységek területétől Szatmár, Bereg, Zemplén, Abaúj, Borsod, Heves, Nógrád, Hont m. zárt, erdős, magasabb dombos középhegységi jellegű vidékein át Nyitra, Pozsony hegyvidéki erdős területeiig a magyar nyelvterület É-i sávját, nyelvszigeteit, de magában foglalta az itt lakó román, ukrán, szlovák lakosság lakóházait is. Közvetlenül kapcsolódott a szomszédos K-európai térség hasonló, a miénkkel részleteiben is azonos háztípusához, úgyhogy azzal szerves egységet alkotott. Az északi háztípus a hazai társadalmi, gazdasági, művelődési fejlődés visszafogottabb típusához tartozott. Elterjedésterülete egybeesett a szigorúbb feudális viszonyok között fejlődő egybefüggő É-mo.-i tömbbel. Az északi háztípus történeti fejlődésének nyomon követésében mindeddig hiányoznak a középkori fejlődését részleteiben megvilágító régészeti feltárások. A 16. sz.-tól tömegesebben fennmaradt írásos források már nagyjából a mai viszonyokra jellemző állapotokat mutatják. A több helyiségűvé válás e területen is kibontakozott a 15. sz. végéig, ezzel párhuzamosan megjelentek a mai méreteket megközelítő lakóhelyiségek. A változást követte a tüzelőberendezés méretbeli növekedése, anélkül azonban, hogy szerkezeti, minőségi változás következett volna be. A hajdan szoba sarkába épített vagy falba vájt kemence méreteit annyira megnövelték, hogy teteje és padkája is a ház lakóinak hálóhelye lehetett. Ebben az időben még általában nincsen e házvidéken füsttelenítés. A füst szabadon terjengett a szobában, az ablakokon, ajtókon át húzódott ki. A 19. sz. elejéről azonban általánossá vált az, hogy a kemence és a főzőtűzhely füstjét a föléje és a kemenceszáj fölé épített kürtő szívja ki a szobából a padlástérbe, onnét szivárog el a tetőnyílásokon vagy a füstfogóból ferde, vízszintes tengelyű síp vezette a füstöt az előtérbe, amelynek kezdetben mennyezete sem volt. Később a füst elsősorban a szikrafogó funkciót betöltő félfödém vagy a vakkémény érintésével oszlott el a padlástérben. A 19. sz. folyamán az északi háztípus elterjedésterületén is kedveltté váltak a sövény, deszkavázú, tapasztott szabadkémények. A kürtős kemencék az északi háztípus területének középső, valamint Ny-i felében voltak jellemzők, míg K-en a sípos, előtérbe torkolló füstjáratú ún. kaboláskemencék váltak kedveltekké. A padlástér füsttelenítésére általában a lekontyolt tetők oromzatán elöl s hátul nyílást képeztek ki. – A 19. sz. második felében a jobbágyfelszabadítás, a polgárosulás következtében kibontakozó átalakulások során felbomlott az északi háztípus hagyományos rendje. A lakás fűtésére a szomszédos középmagyar háztípus külső fűtésű boglyakemencéjét vagy fekvő félhenger alakú kemencéit építették a szobákba, ezek füstelvezetésére az előtér bejárattal szembeni oldalára szabadkéményt építettek. Ezzel a hagyományos állapottal szemben e területeken is különvált a lakás, ill. az ételkészítés funkciója, a korábban közlekedő és raktározó funkciójú előtér pitvar-kéményalja beosztású konyhává alakult, amely az ételkészítés valamennyi fázisát befogadhatta. A 19. sz. végén, a 20. sz. elején gyakorivá vált a külső fűtésű, újabb típusú kemencék lebontása is. A szobákba falazott, vaslemeztetős takaréktűzhelyeket kezdtek építeni, amelyeket később hordozható, lemezből készült takaréktűzhelyekkel cseréltek fel. Ezzel párhuzamosan a kenyérsütés számára a kémény alá építettek a konyhában kemencét. Ezek többnyire alacsony, padlóhoz közeli tűztérrel épültek. Boltozatukat körülfalazták, tetejükön sík, sima, asztalszerű felületet képeztek ki, amelyen adott esetben nyílt tűzhelyen főzni is lehetett. A tüzelőszerkezet gyökeres átalakulása e házvidéken a szomszédos közép-magyar háztípushoz igazodott. További fejlődésében is ugyan megkésve, de mozzanatról mozzanatra követte példáját. A hagyományos belső fűtésű, kürtős füsttelenítéses kemencéjű lakóházak az utóbbi három-négy évtizedben teljesen eltűntek. A kabolás kemencék a lassúbb ütemű fejlődés következtében a felszabadulás körüli időszakig viszonylag nagyobb számban maradtak használatban. Miközben a tüzelőszerkezetek tekintetében a középmagyar háztípussal teljesen konvergensen zajlott le az északi háztípus fejlődése, s a különbségek a két háztípus között fokozatosan csökkentek, egyes sajátságok mégis erősen megmaradtak napjainkig. Jó példa erre az utcai rövid homlokzatok kettős szimmetrikus ablakelhelyezése, amit az északi háztípus területén elsősorban a szarufás fedélszékek általánossá válásával lehet magyarázni. Az északi háztípus területének K-i részén, az egykori Abaúj, Zemplén, Ung, Bereg, Szatmár, Máramaros stb. megyék magyar parasztsága körében a → kandalló tüzelőszerkezet is széles körűen megjelent. A kabolás kemencék mellett helyenként általánossá váltak az Erdély-szerte is ismert cserép csempékből rakott hőpalástú kandallós kemencék. Feltételezhető, hogy a kandalló használata megvolt a 16. sz.-tól, s a 17–18. sz. folyamán megindult szélesebb körű elterjedése könnyen magyarázható a vidéknek az erdélyi fejedelemséghez fűződő politikai, gazdasági, kulturális kapcsolataival és az egykorú K-Mo. és Erdély között váltakozó irányú nagy migrációs mozgalmaival. Az északi háztípus területén készített kandallók tűztere valószínűleg magasabbra volt építve, mint a K-i háztípus vidékén. – Az É-i házvidéken feltételezhetően az eredeti, leginkább használt építőanyag a fa volt. A borona-technika többféle változatát alkalmazták. Részben az erdőtakaró pusztulása, részben az uradalmi erdőgazdálkodás előtérbe nyomulása miatt korlátozottabbá vált a paraszti fahasználat. Megfelelő viszonyok esetén általánossá vált az északi háztípus vidékén a kőfalazat, ezek hiányában a sár-, tömés-, vályogfalazatok használatára tértek át. Az utóbbi évtizedekben pedig a kő további terjedése mellett a tégla is kedvelt építőanyaggá vált. – A múlt század végén és a század elején még kimutatták az ágasfás, szelemenes megoldást. Talán a korábbi időszakban a szelemenes tető (→ szelemenes tetőszék) előfordulása gyakoribb volt, mégis házvidékünk egészére a szarufás-kakasülős fedélszéket (→ szarufás tetőszék) kell a késő középkor óta jellemzőnek tartanunk. A tetőformák tekintetében általánosak voltak a mindkét végükön lekontyolt nyeregtetők. Az utóbbi 100–150 évben széles körben elterjedtté vált az alsó csonkakontyos fedélforma. Napjainkhoz közeledve az oromzati nyílás növekedése, a csonkakonty méretének csökkenése figyelhető meg. Az 1860-as évektől kezdve fokozatosan emelkedett a falazott oromzatú egyszerű nyeregtetők száma. Hagyományos fedőanyag a zsúp volt vidékünkön. Nád csak a mocsarasabb, vízállásosabb folyóvölgyekben és a D-i peremvidékeken fordult elő. A → zsúptető felverésének többféle módját ismerték. Előfordult a lépcsőzetesen felrakott, de általános az éleken lépcsőzetes és a teljesen simán felvert héjazat volt. A cseréptetők 1860–1870 óta számottevő mértékben megszaporodtak, s az utóbbi 30 évben általánossá váltak. Az 1920-as évekig számos helyen divatossá vált a hagyományos típusú házak építésénél vagy átalakításánál a bádoglemezzel fedett tető. Ezek helyenként az egész falukép meghatározói voltak. Az 1920-as évek óta folyamatosan szaporodott, az utóbbi két évtizedben egészen gyakorivá vált a műpalafedés is. Az északi háztípus elterjedésterületén az igényesebb architektonikus kiképzés, a történeti stílusok közvetlen hatásának jelentkezése a 19. sz. elejére, legfeljebb a 18. sz. végére tehető. Főleg az 1860-as–1880-as évektől jelentékeny ízléskéséssel jelentkezett szélesebbkörűen a barokk, copf, klasszicista, romantikus, eklektikus stílus hatása. Házvidékünkön különösen az oromzatokon és az utcai homlokzatokon a nyíláskeretek körül jelentkező vakolatarchitektúra emelkedett magasabb fokra és örvendett széles körű kedveltségnek. É-i területeink lakóházai ugyan eredetileg nem voltak tornácosak, csak szélesen kiülő ereszek védték a ház elejét, de a múlt század második felében, századunk első felében részben az új épületekkel együtt, részben felújítások során házvidékünk kései periódusára jellemző tornáctípus alakult, java részük homloktornáccal készült. Minthogy az északi háztípus elterjedésterületén nagyon gyakoriak voltak a nagy családok, a több nemzedékes familiáris együttélésnek mély hagyományai voltak, a családszervezet hatására meglehetősen terjedelmes épületek, épületegyüttesek alakultak ki. Előfordult, hogy háromszor-négyszer ismétlődően szoba-konyha, kamra alapegységből tevődött össze egy épület. Gyakorivá vált az udvarok közös beépítése. Nemegyszer egy-egy telken így 6–8 több lakásos épület sorakozott, sőt a mindkét oldalán szorosan beépített udvar szinte közterületté, zuggá, utcává válhatott. Ezt a beépítést helyenként a mezővárosokban, városokban is a közelmúltig fel lehetett lelni e házvidéken. A 19. sz. végével indult meg a magyar nyelvterületen háztípusunk hagyományos kereteinek végleges bomlása. Lényegében a felszabadulásig a gazdálkodó rétegeknél teljesen felszámolódtak a tradicionális keretek, legfeljebb a 19. sz. folyamán kialakult sajátosságok, valamint az alaprajzi beosztás, ablakok, ajtók elhelyezése emlékeztetett a régi formákra. – Irod. Szeder Fábián: A palóczok (Tud. Gyűjt., 1819. VI.); Pápay Károly: A palóc faház (Ethn., 1893); Istvánffy Gyula: A palócok lakóháza és berendezése (Népr. Ért., 1911); Vargha László: Népi építészet (Nógrád megye műemlékei, Bp., 1954); Bakó Ferenc: Település, népi építkezés (Heves megye műemlékei. I., Bp., 1969).
