konyhaberendezés

TARTALOM

konyhamalac

konyhai sütőkemence

a lakóhelyiségtől elkülönítve, de az épületen belül elhelyezett sütőalkalmatosság. Akkor használták, ha kis tűzterű szobai tüzelőberendezést alkalmaztak. A konyhában vagy a konyhai funkciókat részben ellátó előtérben, pitvarban, ill. kéményaljában vagy ereszben építették fel. Néha előfordult, hogy az udvari homlokzat tornácán kapott helyet. A konyhai sütőkemencék két csoportra oszthatók: 1. a lakóház tradicionális, szerves része; 2. az újabb kori átalakulás során a konyhákba, konyhai funkciókat is ellátó előterekbe beépítettek. – A → középmagyar háztípus kialakulása óta, a késő középkortól kezdve feltételezhető a konyhai, pitvarbeli, kéményaljabeli sütőkemence. Ugyanis a szemeskályha belvilága kicsiny volt, alkalmi ételfőzésre, sütésre még szolgálhatott, de kenyeret sütni már nem lehetett benne. A 16. sz.-i ásatások olyan boltozatos, kerek, elliptikus alapterületű konyhai sütőkemencéket tártak fel, amelyeket a konyhahelyiség hátsó falába vágva a szabadba kinyúlva építettek. Az ilyen jellegű konyhai sütőkemencékre a közelmúltból az ország több körzetéből van adat. A Kisalföldön, a Duna-kanyarban s a Szentendrei-szigettől Tolnáig, Bácskáig, Csongrádig, az alföldi, keleti területeken még fellelhetők utolsó példányai. Miskolc alföldi előterében, pl. Ónodon az archaikus, de a középmagyar háztípus jegyeit viselő épületekben szintén előfordul, valószínűleg primer jelenségként. A 19. sz. végén, a 20. sz. elején egyes szűk körzetekben az → északi háztípus területén kőművesmesterek másodlagosan építettek ilyen megoldású konyhai sütőkemencéket. A kisalföldi és alföldi 15. és 20. sz.-i konyhai sütőkemencék között szerkezeti, formai különbség nincsen. A változás annyi, hogy a kályhákkal, szabad tűzhelyekkel együtt a konyhai sütőkemencék alá fokozatosan mind magasabb padkákat falaztak. A kiugró, falon kívülre épített konyhai sütőkemencéket egyébként általában téglából, vályogból boltozták, boltozatukat kívülről gondosan tapasztották, meszelték. A tető kiszélesítésével, ágasokra támasztott eresztvényekkel védték is. Másutt a konyha belvilágában kapott helyet a sütőkemence; a D-Dunántúlon, Közép-Dunántúlon és a → nyugati háztípus területén, a Kisalföld peremtájain ez volt az általános. A kezdetlegesebb kivitel esetén a konyha földjén vagy alacsonyabb, magasabb padkán épült a sütőkemence, de téglából, vályogból, nyerstéglából, vagy úgy, hogy favázra vert sárboltozatát nem burkolták körül. Az ilyen kemencék csonka gúla, csonka kúp, félgömb alakúak voltak. Ez különösen a Dunántúl Ny-i, D-i övezeteire volt jellemző. Polgárosultabb körülmények esetében a konyhai sütőkemence boltozatát körülfalazták, a boltozat és a kerítő közötti részt hőszigetelés céljából földdel, homokkal feltöltötték. A feltöltést letapasztották, mintegy asztalként tűzhelyek elhelyezésére használták. Helyenként U alakú edénytartó padkát építettek be, másutt csak tűzgödör készült, s vas háromlábon vagy párhuzamosan állított téglákon állt ez a főző-, sütőkészség. A 19. sz. végétől nemritkán az ilyen asztalszerűvé kiépített konyhai sütőkemencékbe vaslemezes takaréktűzhelyeket építettek. Ez a típus Sopron, Veszprém, Komárom m.-ben Buda környékéig elterjedt. Feltehetőleg már a 18. sz.-ban elterjedőben volt. A közelmúltig sok helyütt megőrződött a szabad kéményes házakban, mivel tésztasütéshez felhasználták s tetején nyáron főztek, sütöttek. Nem melegítette fel a konyhát. Utolsó példányaik napjainkban még fellelhetők. Az északi háztípus területén a hagyományos építőkultúra átalakulásával, annak felbomlásával második fázisban jelentek meg a konyhai sütőkemencék. Ott, ahol az alföldi eredetű boglyakemencés fűtést is feladták, de a bolti kenyérellátást vagy péküzemi kenyérsütést még nem szervezték meg, a konyhában építettek sütőkemencét. Ezek a Dunántúlon előforduló, asztalszerűen kiképzett konyhai sütőkemencékhez állanak közel, azonban oldalaik csak ritkán függőlegesek, inkább enyhén csonka gúlaszerűek. Nyílt tűzhelyeket alig telepítettek rájuk, hiszen elterjedésük a vaslemezes takaréktűzhelyek alkalmazásával bontakozott ki. Hasonló fejlődés figyelhető meg a Ny-i terület K-i, erdélyi vidékein is, ahol a → keleti háztípus lakószobáiból a kandalló mellől kitelepítik a kemencéket. Az eredetileg csak előtér funkciójú ereszbe, pitvarba építik a kemencét. Kezdetlegesebb esetekben a kemence boltozata itt is hőszigetelő burkolat nélküli. Gömbölyű kemencéket is építenek (ilyen az ún. füleskemence, amelyen a kemence boltozatára dekoratív fület tapasztanak.) A polgárosulással a K-i házvidéken is általánossá vált e körülfalazott tömbszerű, hasáb vagy csonka gúla alakú kemence. Erdélyi, partiumi jellegzetes fejlemény volt, hogy amikor a polgárosulás nyomán a szobákból a kandallókat is lebontották, a hagyományos ételkészítési eljárások fenntartása érdekében a → konyhai sütőkemencéket is kiegészítették kisebb méretű → kandallóval. A konyhai sütőkemencék használatát ma már Mo. minden táján feladták, ha péküzemben süttethettek kenyeret vagy megszervezték a bolti kenyér eladását. Viszont ahol a kenyérellátás ilyen módon nem volt biztosítható, az 1960-as évekig is kénytelenek voltak még a hagyományos építőkultúra minden elemének felszámolása ellenére konyhai sütőkemencéket építeni. Így sokféle racionalizált konyhai sütőkemence típust alakítottak ki. Ezeken az országszerte általános sár, deszka, fémlemez tévőket sarokpántos fém- vagy deszkaajtókkal váltották fel. Igyekeztek a szabad kéményes füstelvezetés ellenére is a konyhai sütőkemencéket legalább sípkéményekkel felszerelni, hogy a füst útját, terjedését lehetőség szerint szabályozzák. Gyakran a takaréktűzhellyel egybeépített, füstölővel kiegészített kemence teljesen zárt füstjárattal épült, a füstöt sípkéménybe vagy lepadlásolt szabad kéménybe vezették. Különösen a Kisalföld DNy-i és a Dunántúl közötti sávban építettek sok racionálisan átalakított, füsttelenített konyhát ezzel a megoldással. – Irod. Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Filep Antal: A kisalföldi lakóház helye népi építkezésünk rendszerében (Ethn., 1970); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp., 1971); ifj. Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); ifj. Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).