istálló, ól

a számosállatok kezestartásánál használatos, az állatok etetésére, éjszakáztatására berendezett helyiség vagy önálló épület. Rendeltetése szerint lehet: lóistálló, ököristálló, disznó-, borjú-, tyúk- stb. ól. A földbe ásott, veremszerű épület neve → földól (Tiszántúl), putriistálló (Duna–Tisza köze). Az istálló az utolsó 100 évben egyre inkább a lakóhelyiségek méretéhez közelálló, közvetlen udvari bejárattal rendelkező, mennyezettel ellátott belső tér volt. Kisméretű ablakok világították meg, ill. biztosították az istálló légterének szellőzését. Az istállókban a hosszanti vagy az oldalfalak mentén építették be az etető jászlakat s föléjük esetleg szénatartó rácsot. Többfelé a növendék jószág számára szokásos volt külön jászol beépítése, sőt nemritkán külön rekesztéket építettek deszkából favázra, hogy megakadályozzák a fiatal állatok esetleges sérülését. Az istállókban gyakran alkalmaztak ún. hídlásokat, a jószág tartózkodási helyét gerendázatra fektetett padlózattal látták el, amely alól a trágyalét elvezették. Bár nem volt ritka a hatvanas évek elejéig a teljesen földpadlós istálló sem. A kis gazdaságokban együtt tartották az istállókban a szarvasmarhákat, lovakat. Tehetősebb gazdák igyekeztek elkülöníteni különféle jószágaikat. Megjegyzésre érdemes, hogy istállóinkban szinte mindenütt háltak emberek is. Sokfelé maga a gazda rendszeresen az istállóban éjszakázott. Nagyobb gazdaságokban a férfi szolgák rendszeres hálóhelye az istálló volt. Nemritkán a családok fiatal férfitagjai az istállóban aludtak. A Dunántúlon, Kisalföldön, É-Mo.-on általában az istállók a lakóépület egészével egy alaprajzi egységben, egy fedélszék alatt épültek. Az Alföldön javarészt különálló istállókat emeltek, de ha a lakóház mellé került is az istálló, külön fedélszék alá állították, nem volt szerves része a ház egészének. Az istállók mérete, száma a gazdaság nagyságától, állattartási szintjétől függött. A nagy létszámú állatállománnyal rendelkező gazdaságokban sokszor igen nagy méretű istállókat építettek. Ezekben gyakori volt, hogy a mennyezetet alátámasztó mestergerendát középütt vagy két helyen faoszloppal alátámasztották. Az istállók födémje a lakószobákéhoz hasonló szerkezetben, kivitelben készült, azonban gyengébb minőségű anyagot használtak fel hozzá, kiképzésük is rusztikusabb volt. A nagycsaládi együttélés bomlása idején, amikor az egyes kiscsaládok még együtt laktak, de már külön-külön gazdálkodtak, szokássá vált a soros alaprajzú épületek kamra-istálló egységekkel való többszörös bővítése. A csűrös építkezés területén (a Felföldön és Erdélyben) igen gyakran a csűr egy részét használják istállónak (→ csűristálló). A különálló istálló padlását a téli takarmány vagy a termény tárolóhelyének használják. – A sertés- és tyúkól a lakótelken általában a házzal szemben, a telek hátsó részén áll. A → disznóól legtöbb esetben deszkából ácsolt, alacsony, padlástalan épület, elöl van az akollal kerített hidas. A baromfiól az Alföld középső részén (Csanád, Csongrád, Szolnok, Heves m., Nagykunság) kúp alakú, sárral tapasztott nádépítmény, újabban vályogból rakott, boglyakemence alakú, tapasztott, meszelt épület. – A paraszti gazdálkodás utolsó 80 évére jellemző volt, hogy sokfelé nagyobb gondot fordítottak az istállóhelyiségek korszerűsítésére, átépítésére, mint a lakóház egyéb részeire. Az országban sokfelé elterjedtek a téglázott, betonozott járófelületű, vasvázas ablakú istállók. Az utolsó száz évben épített, födémmel ellátott istállóban nem volt fűtés. A levegőt az állatok testmelege fűtötte. A lehűlés ellen kemény télen az ajtó- és ablaknyílások gondos (pl. kukoricaháncs, szalmakötéllel készített) szigetelésével védekeztek. Sok helyütt az istálló padlásán tárolták a szénát, ami kitűnő hőszigetelő hatású volt. Ilyen esetben gyakran építettek be szénalehányókat, (→ szénapadlás), hogy a szénát az etetéshez gyorsan, kevés fáradsággal az istálló belső terébe futtathassák. Másutt, ha a szénát nem a padláson tárolták vagy a tárolóhely a telek- vagy udvarvégi pajtában volt, az istálló belső építményei közé tartozott a szénatartó, amely készülhetett lécből, deszkából vagy sár-, vályog-, téglafalazatból. Az istállóknak ez a kiképzése jellemző volt általában a tanyákra is. Viszont ez a típus az utolsó száz esztendőre volt csak jellemző. Elterjedését az ország egészén elsősorban hatósági szorgalmazásoknak köszönhette. Nevezetesen a 18–19. sz.-ban rendszeres katonai beszállásolásoknál igyekeztek a bekvártélyozott lovas katonák számára elkülönített, lepadlásolt istállókat biztosítani. Ez az oka annak is, hogy a fentebb leírt típust sok helyütt korábban német istállónak nevezték. A hagyományos hazai istállók a → tüzelős ólak voltak, ezek feladását s az újabb istállók építését többek között a 19. sz. utolsó harmadában véglegessé váló tartásmód-változás és fajtacsere is előmozdította. – Istálló szavunk stallo alakban a 13. sz. végéről már kimutatható, valószínűleg olasz eredetű, hasonlóan a velünk szomszédos szerbhorvát, szlovén nyelv azonos értelmű szavaihoz. Az ól, nyelvünk ótörök eredetű jövevényszavai közé tartozik. Ól szavunk a 13. sz. elején már felbukkant a forrásokban. Stabulum jelentése pedig 1395 körül bizonyított, de a korai időkben is élt az apróbb állatok tartására szolgáló épület, építmény jelentése is. – Irod. Kóris Kálmán: Matyóföldi tüzelők és istállók (Népr. Ért., 1905); Györffy István: A nagykun tanya (Népr. Ért., 1910); Viski Károly: Adatok a székely építkezés ismeretéhez (Népr. Ért., 1911); Ecsedi István: A debreceni népi építkezés (Népr. Ért., 1912); Beke Ödön: Istálló (Magy. Nyelvőr, 1929); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).