tüzelőpadka, tűzpad

TARTALOM

tüzelőszék

tüzelős ól

az → istálló archaikus változata. Szabadon álló, a lakóház épületétől független épület, nagysága az építtető gazdaságától, állatállományától függött. Lehettek olyan kicsinyek, hogy 4–6 számosállat és szaporulata, valamint a növendék jószág fért csak el benne. Lehettek olyan nagyok, hogy nemcsak a fal melletti jászlaknál voltak állatok, hanem ún. arccal-jászlakkal egymással szemben is etettek az istálló közepén. Előfordulhatott, hogy 15–20 számosállat vagy még több került egy helyiségbe. A tüzelős ólakat belterületen, lakóudvarokon, a → szálláskertekben, külterületen, szállásokon, tanyákon építették fel. Kezestartás esetében a napi istállózást szolgálták. Félszilaj tartás esetében pedig befogadták teleltetésre a meleg évszakban a pusztán legelő jószágot. A tüzelős ólak téglalap alaprajzú egyhelyiséges épületek voltak, amelyeket legfeljebb egy-egy toldalék → szín egészített ki. Bejárati ajtajuk a hosszanti oldalon nyílott. Gyakorta → gádor vagy → ajtó előtti boltozat védte. A tüzelős ólak belsejének kicsiny ablakok adtak fényt a bejárati ajtó falán jobbról balról. A tüzelős ólak ajtajai kéttáblásak, ez az istállók ajtaján is gyakori volt. Az ajtó felső részét külön is ki lehetett nyitni. Ezáltal a tüzelős ól belsejének nappali világítása és szellőztetése is lehetővé vált. A jászlak mellett az állatokat gondozó férfiak számára ülő- és fekvőpadkákat is beépítettek, vagy priccseket, → dikókat helyeztek el, ugyanitt gyakran → zsombékon ültek. (→ még: istállóbútor) A berendezés nemegyszer díszes kiképzésű, pl. emberfejes, feliratos oszlopokkal volt ellátva. Ezek a tüzelős ól valamelyik sarkába kerültek. Szomszédságukban voltak a tűzhelyek. A Duna–Tisza közén csak a tüzelős ól földpadlójára raktak tüzet, legfeljebb egyszerű tűzgödröt alakítottak ki. A Tiszántúlon padkákat építettek be, s föléjük szikrafogókat raktak vagy → kandallószerű tüzelőket állítottak fel, nemegyszer szabadkéményeket építettek be. A tüzelős ólak belső építményei közé tartoztak a széntároló rekesztékek is. – A tüzelős ólakat nem padlásolták le. Csak a tetőhéjazat belsejét tapasztották be, részben a jobb hőszigetelés kedvéért, részben tűzvédelem miatt. – A tüzelős ólakban a tűzhely környéke volt a rendszeresen ott lakó férfiak; legények tartózkodási helye, ott fogadták a betérő látogatókat, idegeneket is. A 18. sz.-tól különféle kihallgatási jegyzőkönyvek, peres iratok őrzik az emlékét a tüzelős ólakban folyt nemegyszer kihágásokhoz vezető bandázásoknak, esti, éjszakai szórakozásoknak. De a paraszti közösségek ügyes-bajos dolgait is gyakran a tüzelős ólban beszélték meg. Nemegyszer itt szövődtek, kovácsolódtak a különféle társadalmi, politikai megmozdulások tervei is. Nőknek nem illett a tüzelős ólak, istállók környékén tartózkodni, jelenlétük legfeljebb fejési időben volt megengedett. A tüzelős ólak hagyományos típusa a 19. sz. közepétől szinte mindenütt visszaszorult. A takarmányozási bázis átalakulása, a tartásmód megváltozása, az állatállomány fajtaváltozása miatt új típusú istállók épültek, vagy ezek mintájára átalakították a tüzelős ólakat. A tüzelős ól speciális helyi fejleményeként alakult az → óltanya, amikor is a tüzelős ól egész érintetlenül hagyása mellett az állandóan tanyán tartózkodó család nőtagjai, gyermekei számára kisméretű, külső fűtésű kemencés lakószobával egészítették ki a korábbi épületet. Ilyenek ismertek a Nagykunságból, Karcag környékéről. Az Alföld É-i, Tiszán inneni részén sokfelé meghagyták a tüzelős ólakat eredeti konstrukciójukban, formájukban (nyeregtetős, mindkét végén lekontyolt tetővel), de másodlagosan mennyezeteket építettek be, s ezzel párhuzamosan a tüzelős ól egy részét leválasztották kocsiszín, szerszámoskamra céljaira. Ezzel együtt a tüzelést is megszüntették. A változás vidékenként más-más időpontban következett be. A D-Alföldön a tüzelős ólaknak csak halvány emlékezete őrződött meg századunk negyvenes, ötvenes éveire. A Duna–Tisza közén az utolsó fennálló emlékeik az 1940–60-as évek között pusztultak el. A Nagykunságban utolsó példányaikat még az 1930-as években is jól dokumentálhatta a kutatás. Az Alföld É-i részén ugyan átalakítva, de napjainkig megmaradt még jó néhány tüzelős ól épülete. Azokon a helyeken őrződtek meg, vagy éltek legtovább, ahol a szálláskertes rendszer későn bomlott fel. – Irod. Kóris Kálmán: Matyóföldi tüzelők és szénatartók (Népr. Ért., 1905); Györffy István: A nagykun tanya (Népr. Ért., 1910); Fél Edit: Adatok Dunapataj néprajzához (Népr. Ért., 1937); Vargha László: A tilalmasi tanyák építkezése. Adatok Nagykunság népi építkezéséhez (Bp., 1940); Fél Edit–Hofer Tamás: Proper Peasants (Chicago, 1969).