őrtűz, budártűz

pásztorok, csőszök, munkájuk-utazásuk során pusztában, erdőben éjjelezők enyhelyük mellett a puszta földön gyújtottak tüzet, ami nemcsak világításul, hanem szálláshelyük védelméül is szolgált a támadó vadakkal szemben, veszély esetén pedig felvillantása, felszítása a jeladás és a segélykérés eszköze is lehetett. Őrtüzeket gyújtottak őrhelyükön a kihelyezett katonai egységek, vagy a különféle őrségre kivezényelt falusi emberek éjjelente (pl. járványzárlatok esetén). Az őrtűz télen-nyáron égett. Ha szükséges volt, egy-egy szálláshely körül több őrtüzet is gyújtottak. A tűz melege a szálláson lévő jószágot, embert védte hidegtől, nyáron füstje tartotta távol az esti, éjjeli rovarokat, őrtüzek mellett készítették ételeiket is. Amíg a tűzgyújtás nehezebb, körülményesebb feladat volt, az őrtüzeket nappal sem hagyták kialudni, folyamatosan táplálták. Pásztorszállásokon a szállás rendjéért felelős lakos feladata volt megfelelő tűzrevalóról gondoskodni, azt tartalékban is felhalmozni. Fával, gallyal, náddal, sással árvaganéjjal tüzeltek. A szállásra támadó vadakkal szemben a tűzből kikapott vagy a tűzben fellobbantott csóvákkal is védekezhettek. Különben az őrtűz a békés érintkezés helyéül is szolgált. A szállásra érkező idegeneket a tűz mellett fogadták, ott kínálták hellyel, a szálláson lakók is az őrtűz mellett időztek, heverésztek, szórakoztak munkájuk végeztével. – Sajátos szokás volt, hogy az úton járó, összetalálkozó emberek, ha megálltak hosszabb-rövidebb pihenésre, beszélgetésre, nap közben is tüzet raktak, amivel jó szándékukat is kifejezésre juttatták. Az őrtűz rakásának szokása a határbeli tanyák kiépültével és a nyerstáji állapotok felszámolódásával hazánk mai területén lassanként feleslegessé vált. A közelmúltban is inkább csak az emléke élt már, mintsem a gyakorlata. Havasi legelőkön, építmény nélküli szőlőskertek, veteményföldek őrizeténél néhol azonban még napjainkban is gyújtanak tüzet a pásztorok, csőszök, őrök. (→ még: pásztortűz)