| Beöthy Leó (Nagyvárad, 1839–Bp., 1886) | TARTALOM | berceli szekér |
berakás, intarzia
1. elsősorban fatárgyakon alkalmazott díszítésmód. Szorosabb értelemben az az eljárás, melynél a díszítendő felületbe eltérő színű és fajtájú, különböző formára kivágott falemezkéket helyeznek. Tágabb értelemben így nevezik az egyéb anyagú lapok (pl. szaru, fémek) beillesztésével hasonlóképpen kiképzett mintázatot is (marketéria), sőt az alap kivágott mintáinak spanyolviasszal, ólommal való kitöltését (→ spanyolozás, → ólmozás) is. – A berakás már az ókori Egyiptomban kialakult, majd az arabok révén vált kedveltté Európában, elsősorban olasz közvetítés útján. A gyöngyház- és csontberakás főként a Balkánon virágzott, bizánci, arab és török hatásokat érvényesítve. A berakás a 14–17. sz. iparművészetében érte el virágkorát. A népművészetben Európa-szerte szórványosan gyökerezett csak meg többféle indítékra visszavezethetően. – Mo.-on a népi bútorokon igen ritkán alkalmazták. Elsősorban a városi műbútorasztalosság terjesztette, nevezetesen a faberakást, a más anyagú berakás nagyrészt faragóspecialisták hatásának köszönhető, közvetlen népi átvételek alapján. A mo.-i parasztságból leginkább egyes gazdag családok rendeltek berakásdíszt a tisztaszobába kerülő, klasszicista ízlésű kávás → asztal lapjára, többnyire csillagmintát és évszámot. Helyi stílussá a berakásmintás bútor csak a Balatonfelvidéken vált, ahol 18. sz.-i kezdetek után a 19–20. sz.-ban teljes szobaberendezések készültek berakással. Itt a faberakáshoz sokszor piros-zöld vagy piros-fekete spanyolozás járult; az első ismert ilyen emlék 1821-ből való (→ dunántúli bútor). Győr megyéből sárgaréz berakású támlásszék ismert, az Alföldről csontberakás díszítésű → gondolkodószék. Kalotaszegen kedvelt volt a → fonószék lapjának egyes → ékrovásos csillagait ólommal kiönteni. – Irod. Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Han, Verena: Intarzija na podrucsju Pecke patrijarsije XVI–XVIII vijek (Novi Sad, 1966); K. Csilléry Klára: A Bútor- és Világítóeszközgyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970); Deneke, Bernward: Bauernmöbel (München, 1969); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972). – 2. A pásztorművészetben elterjedt és kedvelt díszítőtechnika, amely abból áll, hogy a fémből, csontból, szaruból, ritkán fából, utóbb „kócsag”-ból (kaucsuk, celluloid) vagy műanyag lemezből kivágott díszítmény (levél, virág, fa, madár, állat, ember, gémeskút, nap, hold stb.) helyét a díszítendő ostornyél, bot fájába bevésik, majd a kivágott formát a vésett mélyedésbe helyezik s néhány szeggel rögzítik. Fémberakásos ostornyelet már a 18. sz.-ból ismerünk. Ezt a díszítőtechnikát az utóbbi évtizedekig a hortobágyi pásztorok őrizték. Igen régies a csont- és szaruberakás is. A hortobágyi pásztorművészetben a 20. sz.-ban ezeket is kiszorította a színes kaucsuk (celluloid), majd a színes műanyag berakás. A színes kaucsuk és műanyag felhasználásával a díszítmények színhatásra is törekedtek. Századunk első évtizedeiben az ostornyélen kívül több alföldi, Debrecen környéki pásztor csikósbotot, ritkán borotvatokot is díszített több színű kaucsuk- és műanyag berakással. – Irod. Herman Ottó: Az ősfoglalkozások: Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Lükő Gábor: A hortobágyi pásztorművészet (Déri Múzeum Évkve, 1938); Schmidt, L.: Volkskunst in Österreich (Wien–Hannover, 1966).
