Dunántúl

TARTALOM

dunántúli cifraszűr

dunántúli bútor

helyi stílusa már korán kialakult. Jól felismerhető egyedi jegyeket mutató központra utal egy 15. és egy 16. sz.-i említés „bakonyi szekrény”-ről. A dunántúli bútor fontosabb csoportjai: 1. ácsolt láda. A 14. sz.-tól kimutatható a parasztságnál való elterjedtsége. Legjelentősebb a baranyai, somogyi → ácsolt láda (szökröny), amely alacsony, zömök formájú, háztető alakú fedéllel, ennek 4 sarkán egy-egy szarv (bibó) áll. A mo.-i ácsolt ládák közt ez hasonlít legjobban az antik előképekre. Geometrikus, hornyolóval → vésett díszítése nagyvonalú, vagy tisztán egyenesekből, vagy körmotívumokból is áll; jellemzők a többszörös körgyűrűbe foglalt → rozetták. Növényi festékkel, vörös alapon feketével színezett, a 19. sz. végi, kései példányai enyves- és olajfestékkel tarkán pingáltak (→ bútorfestés). Készítése a századfordulóra apadt el. – A göcsej-őrségi ácsolt ládák között vannak az előbbiekhez hasonló felépítésű, nyeregtetős, bár azoknál testesebb példányok, erőteljes szarvakkal. Más itteni darabok lapos tetejűek, szarv nélküliek. Vésett díszük egyszerűbb, fekete alapon egyenes vonalakból összetett. Ennek a típusnak a készítése a 19. sz. közepén szűnt meg. Az osztrák szakirodalom ezt a Szlavóniában és Stájero. keleti felében is megtalálható típust nevezi pannóniainak. – 2. Lécvázas bútorok. Többfelé a 20. sz.-ig általános a gyékénnyel, szalmával, csuhéval bekötött → szék, → karosszék, → dikó. Az ormánsági széknek fő díszét az ékrovásszerűen faragott támlapillérek adják, a ménfőcsanaki (Győr) székfélének és dikónak az ülése aprólékosan kötött, változatos mintázatú. A csak helyi igényt ellátó, díszesen faragott és bekötött székekkel ellentétben a baranyai német háziiparosok egyszerű, esztergált vázas bekötött székei (sváb szék) vásározás révén nagy területen elterjedtek. – 3. Félkörös ülésű karosszék. Legjelesebb változatai a Dunántúlról ismertek (karosszék, → fonószék, → szülőszék). – 4. Festett fenyőfa bútor. Az → asztalosbútor térhódításával terjedt el. A legtöbb színesen virágozó dunántúli központ stílusára a legnagyobb hatású központ terméke, a → komáromi bútor nyomta rá a bélyegét (pl. → faddi bútor). (→ még: sárközi bútor, → szekszárdi bútor, → váraljai bútor) A dunántúli festett bútorok közül ki kell emelni a virágos → szekrényeket, melyek csak itt váltak általánosabbá. – 5. Faragott keményfa bútor. A lényegében országos gyakorlattal szemben a Dunántúl erdős vidékein, a Balaton-felvidéken, az Őrségben, Göcsejben az asztalosoktól is keményfa bútort rendelt a falusi parasztság, főként diófából, ill. tölgyből. A keményfa és puhafa bútor használata mégsem vált el élesen, a keményfához ragaszkodó vidékeken is sokfelé a menyasszony számára festett virágozású fenyőfa ládát vásároltak (pl. komáromi ládát), esetleg festett szekrényt. Másrészt a színes fenyőfabútorral berendezkedő falukban is kedveltek voltak a faragott keményfa székek. Az Őrség és Göcsej vidékén a keményfa bútor általában díszítetlen, a székeknél is csupán a támla körvonala csipkézett. Másutt a keményfa bútorok közül leginkább a székek kapnak faragásdíszt, esetleg a padok, egyéb bútor (pl. láda, bölcső) csak kivételesen, s van, amelyik szinte mindig díszítetlen, mint pl. a → sublót. A faragott székek ún. hegedű hátúak többnyire áttört fogónyílással. A faragás a háttámlát borítja, leginkább lapos dombormű, gyakran csillagokkal bevert háttérrel (→ beverés). Néha a támla áttört díszű. Gyakori a datálás, ennek segítségével egyes helyi stílusok alakulása jól nyomon követhető, némelyik a 18. sz. derekától 150 éven át ismert. A korábbi példányok faragása lágy átmeneteket mutató dombormű, míg a későbbi, főleg falusi faragók kezéből származóké keményebb, a pásztorfaragásokhoz közel álló. A legszebb faragott székek Győr, Pápa, Veszprém környékéről valók, eleinte a városokban, majd mezővárosokban, falun készültek. – 6. Intarziás bútor. Egyedül a Balaton-felvidéken vált otthonossá, itt teljes szobaberendezések is készültek így. A készítés valószínűleg Veszprémből indult ki, majd helyi műhelyek több változatát fejlesztették ki. A 18. sz. második felében és a 19. sz. elején egyszerű, nagyvonalú a mintázat, s klasszicista előképet követ, ezeken a bútorokon a faberakáshoz nemritkán piros-zöld vagy piros-fekete → spanyolozás is társul. A 19. sz. derekától a pesti Steindl-műhely mintáinak hatása átalakítja a díszítménykészletet. Míg a magyar falvak lassan felhagynak az intarziás bútorral, egyes hagyományőrző német községekben az 1940-es években is készül. – Irod. Viski Károly: Dunántúli bútorok. I. Székek (Bp., 1925); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Mándoki László: Baranyai székek (A Janus Pannonius Múz. Évkve, 1962).