butellavers, butéliavers

TARTALOM

bútorkészítés

bútorfestés

a bútorok díszítésének elterjedt módja. – A bútorfestés kezdete, korai elterjedése nem kellően tisztázott, egyes 13. sz.-i európai egyházi bútoremlékek bizonysága szerint eleinte a faragott keményfa bútorokhoz is járulhatott. Igazi jelentőségre a bútorfestés az → asztalosbútor előretörésével jutott, főként a fenyőfát használó vidékeken. Miként 16–17. sz.-i német tilalmak tanúsítják, ekkoriban a nyersanyag hibáinak a leplezése, nemesebb fa, ill. intarzia helyettesítése céljából alkalmazták, végül is tetszetős, olcsó volta juttatta diadalra a parasztságnál, elsősorban Közép-, K- és É-Európában. – A mo.-i parasztbútoroknál a bútorfestés alkalmazásának fő területei: 1. Ácsolt láda. A 14–16. sz.-i céhes mesterek által festett példányok finom krétarétegből álló festőalapot kaptak, erre került a széles színskálájú mintázat. A ládakészítő háziiparosok által díszített példányokon is volt régebben színezés, de alárendelve a vésett geometrikus dísznek. A színezés növényi festőanyaggal történt: az alapot égerfakéreg főzetével vörösítették, a mintázat kiemelni kívánt részleteit cserlével feketítették. A 19. sz.-ban egyes központok, elsősorban az ácsolt ládát gyártó baranyai háziiparosok az asztalosbútor hatására a vésett ornamentikától függetlenül is használtak festést, eleinte főleg évszámok felrajzolására, majd egyes motívumokhoz is. A századfordulón élénk zöld, kék, sárga, narancs olajfesték alkalmazására is sor került. A háziipari központokon kívüli barkácsolóknál néha a ládák teljes mintázatát szabad rajzú festés alkotja, ilyen már az 1820-as évekből ismert. Más vidékeken az ácsolt ládák vésett dísze mellől a 19. sz. derekára elmarad a fekete festés, míg az alap élénkítését olajfestéssel, ill. a századfordulótól anilin (kátrány) festékkel (Mátraalmás), esetleg füstöléssel (→ beégetés, gömöri ácsolt láda) érték el. (→ még: ácsolt láda) – 2. Asztalosbútor. A mo.-i parasztságnál ennek a festése a legáltalánosabb díszítésmód, mely rendszerint → virágozás. Korábban a festés enyves temperával készült. A kötőanyag vagy kazeinenyv vagy csontenyv, amit olajkencével vagy viaszos gyantával húztak át (Erdély: gyantáros bútor). Ehhez általánosan ásványi (föld) festéket alkalmaztak; az erdélyi Vargyason még él az emléke, hogy az asztalosok egykor maguk szerezték be a hegyekből a porrá törve színezőanyagként használható köveket. A 19. sz.-ban tért hódított a gyári előállítású festék, és részben a temperát is felváltotta az olajfestés. Mo.-on a mintákat szabad kézzel festették, a 19. sz.-ban gyakran specialista asszonyok. Kivágott sablont igen kevés helyen használtak, akárcsak fából vagy burgonyából kivágott pecsétlőket. A századfordulón néhol lehúzókép (matrica) váltotta fel a virágos festést. – Irod. Gebhard, Torsten: Die volkstümliche Möbelmalerei in Altbayern (München, 1937); Kovács Dénes: A gyintár (A Csíki Múz. Közl., 1956); Ritz, Josef M.–Ritz, Gislind M.: Alte bemalte Bauernmöbel (München, 1962); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972); ifj. Kós Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972).