szégyentakaró

TARTALOM

székbíró

szék

1. általában: a) mindennemű egyszemélyes ülőbútor, mely lehet támlanélküli szék (→ gyalogszék, → fejőszék, → zsámoly), támlásszék és → karosszék, ill. lehet ezek nyomán alkotott szükségbútor: → bodonszék, → gyékényszék, → tőkeszék, → zsombékszék. – A szék eredetileg trónus. Legkorábbi formája lécvázas szerkesztésű (→ ácsolt bútor), ülését növényi anyaggal vagy szíjjal kötötték be. Az Egyiptomból az i. e. 4. évezred végétől ismert bútor előbb támlanélküli megoldású, amelyből az i. e. 3. évezredben kialakult a támlás- és a karosszék. Rangnélküli ember ekkor még nem használt széket, hanem a földre ült. A székhasználat kiterjedésével, az i. e. 2. évezredben a dolgozó rétegek bútorigényének kielégítésére is kialakultak egyes egyszerűbb székek, így a becsapolt lábú gyalogszék, ill. ennek átmásolása egyetlen fatömbbe (tőkeszék). A későbbiekben a támlátlan, támlás és karosszékformák egymás mellett élve terjedtek tovább. – b) A támlásszék népi neve: karszék. Korai, lécvázas formája, az azonos felépítésű ággyal (→ dikó) együtt idővel nemcsak Európában, de Ázsiában és Afrikában is szélesen meghonosodott. Viszont a becsapolt lábú, deszkatámlás szék, mely Itáliában a 15. sz.-ban a gyalogszékből fejlődött ki, elsősorban Közép-Európában terjedt és népiesedett csak el. – A magyarok a széket a honfoglalás előtt, török közvetítéssel ismerték meg. Kezdetben méltóságjelző volt. A lécvázas szék a 13. sz.-tól került a módosabb falusi házakba, s idővel szélesen elterjedt (bekötött szék, fonott szék, gyékény-, gyékényes, sás-, szalma-, csuhészék). A 17. sz.-ban jelent meg Mo.-on a becsapolt lábú, deszkatámlás szék, amely a 18. sz.-tól falun is erősen elterjedt (befúrt lábú vagy fúrott lábú vagy terpeszlábú szék; jellegzetes támlaformája révén a szakirodalomban: hegedűhátú és Ny-Mo.-on szívháti szék). Ez végül annyira általánossá lett, hogy a mai közvélemény ezt tartja paraszt-széknek. A 19. sz. második felétől asztalosok révén honosodott meg a vázas szerkezetű széknek kávaerősítésű, deszkaüléses formája (kávás szék). – A magyar parasztházbeli szék rendszerint magas ülésű, és szemben az alacsony támlás-székkel, a gyalogszékkel, a padkával és némileg a paddal is, kiemelt, ünnepi szerepű volt. A székek helye az ágy előtt volt (→ szobaberendezés), ahonnan csak időlegesen, többnyire becses vendég számára vették el. – Az alacsonyabb támlásszék általában lécvázas. Kivételes a deszkatámlás széknek Erdélyben elnépiesedett, hosszúkás ülésű változata, melynek alsó része többnyire zsámolyszerű, deszka lábakkal (Kalotaszegen → fonószék, guzsalyos szék; a Székelyföldön gócaljaszék, a szakirodalom néha, utalva az olasz előképre, zgabello néven nevezi). Ugyancsak kivételes az olyan szék, melynek támlája és ülése egy darabból faragott (a Tiszaháton ennek a neve diófa-kisszék, görbeszék). – A székek közt sok az évszámos és a díszített, a Dunántúlon főleg faragott, másutt inkább festett támlával. A széktámla átalában szimmetrikus felépítésű, aszimmetrikus csupán a deszkatámlás széken fordul elő, különösen Erdélyben (kontyos szék) – c) A magyar népnyelv szék szóval jelöl minden lapból és becsapolt lábakból szerkesztett bútort. Szék tehát a gyalog-széken kívül az → ágyszék, az állószék (→ állóka), az → asztalszék, a hosszúszék (pad), a → magasszék, a → mosószék és a vízszék (→ vizespad) is. Mivel a középkorban a mészárosok is ilyen 4 lábú széken darabolták és árusították a húst, ez az elnevezés átment később az üzletre is, szék, vágószék, hússzék, mészárszék formában. 1660-ban Háromszékben még így írnak: „Az mely hozzu szint piatzunkra tsináltunk, alaia vagho szeket zerezven, az mely kwlseo mészáros vasar napokon azon hust vagh…” Ennek megfelelően Mo.-on már 14. sz.-i oklevelekben sedes macellinaenek vagy egyszerűen sedesnek nevezték a húsárus boltját. – d) Speciális rendeltetésű székek: a templomi szék (→ templomi ülésrend), → gyermekszék, → szülőszék, → ülcsik. – Irod. Viski Károly: Dunántúli bútorok. I. Székek (Bp., 1925); K. Csilléry Klára: Hússzék, mészárszék, vágószék (Magy. Nyelvőr, 1957); Mándoki László: Baranyai székek (A Janus Pannonius Múz. Évkve, 1962); Voti, T.: Eesti talupoja toolid (Tartu, 1969); K. Csilléry Klára: Ősi hagyaték – „felülről érkezett szálladék”? (A szék történetének kezdetei) (Ethn., 1970); Schmidt, L.: Stuhl und Sessel. Zur Geschichte der europäischen Sitzmöbels (Studia ethnographica et folkloristica in honorem Béla Gunda, Debrecen, 1971). – 2. (Lat. sedes): a középkor óta az újkori megyeszervezet kialakulásáig (1876), a Felföldön, az Alföldön és Erdélyben a rendi jogállással rendelkező, nem mindig magyar eredetű (pl. szász és jászkun) népelemek, valamint az esztergomi érsek és győri püspök egyházi nemes (lat. praedialista) falvainak igazgatási és igazságszolgáltatási területi szervezete. A vármegyék különálló részeit is nevezték széknek (pl. a dunántúli Fejér megye Solt sedes a Duna balpartján, a későbbi Solt vármegye). A kabar eredetű határőrök, a szepesi lándzsások széke 14 falut; Erdélyben a 13. sz.-ban betelepített szászoké kilenc széke négy várost és öt mezővárost; az eredetileg hét székely nemzetség a 16. sz.-ig hét széke három területet foglalt magába. A székely székek a 16. sz. folyamán hét anyaszékben egyesültek (Udvarhely, Maros, Sepsi, Kézdi, Orbai, Csík, Aranyos) és ezekből idők folyamán hat fiúszék (Miklósvár, Bardóc, Gyergyó, Kászon, Keresztúr, Szereda) vált ki. Az ugyancsak nemzetségi szervezetben élő jászok és kunok a 14–15. sz.-ban egy jász és hat kunszéket alkottak. A 18. sz.-ban a jászkunszékekből alakult meg a jász, a nagykun és kiskun → kerület. A szék élén a középkorban a király által kinevezett főtisztviselő, a kapitány állott. Az egyházi nemesek közigazgatási feje a nádor volt. A 16–17. sz. folyamán azonban mindenütt kialakult az autonómia helyi formája, amelyben az igazságszolgáltatási és igazgatási teendőket a szék által választott tisztviselők, a jászkunoknál pedig az egyes városok → magisztrátusa vette át. – Irod. Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Bp., 1946).