asztag | TARTALOM | asztalágy |
1. általánosságban: elsődlegesen étkezésre használt, lapból és lábazatból álló állvány mindennemű formai és funkcióbeli változata. 2. A magyar néprajzi szakirodalomban: a parasztházbeli → szentsarokban, állandóan azonos helyen álló nehéz étkezőbútor, szemben a változó elhelyezésű, könnyű → asztalszékkel. Az ókori asztal az asztalszéknek felel meg, kevés személy számára szolgált, lényegében talapzatra emelt kerek tálca (tálcaasztal). Ennek helyére az i. sz. 1. évezred végén a római kori árusító-, ill. munkaasztal lép, az étkezések idejére bakokból és rájuk fektetett deszkákból hevenyészett hosszúasztal (bakosasztal). A 14. sz.-tól Olaszo.-ból terjedt el az állandó asztal: a korábbi, oldható kötéses deszkalábas asztal, és a 15. sz.-ban megjelenő, 4 egyenes oszloplábon álló, kávaerősítésű asztal. A deszkalábas asztal hatására D-német területen alakult ki a 15. sz.-ban a ferde- vagy terpeszlábú asztal és a kecskelábú (x-lábú) asztal (gótikus szabású asztalok). Mindezek a formák az európai parasztoknál is elterjedtek. A magyarok az asztalt a honfoglalás után, az asztal megnevezéssel együtt a szlávoktól vehették át. Az Árpád-kori falusi házakból földbe vert lábú asztal nyomai kerültek elő; ilyen karólábas asztal szegényeknél a 20. sz.-ig volt használatos. A bakos asztal ezzel párhuzamosan terjedhetett falun, míg a 19. sz.-ra alkalmi bútorrá vált, főleg lakodalom idejére. A gótikus jellegű asztalok parasztházbeli meghonosodásának kezdete a hódoltság előtti időre tehető, de Mo. keleti részén a 19. sz.-ban is készültek még szobai alkalmazásra. Jellemzőjük a nagyméretű, lefelé keskenyedő fiók (szakirodalomban: bölcsős vagy erdélyi asztal), s előfordul az alsó részben beépített ajtós szekrényke is (kamarás vagy szekrényes vagy tömlöcös vagy medve asztal). A késő reneszánsz, orsósan esztergált lábú (olaszlábas) asztal csak Ny-Mo.-on készült paraszti megrendelésre, egyebütt a 19. sz. elejétől a kávás asztalnak kései, klasszicista stílusú formája vált uralkodóvá. A gótikus asztal korábban asztalosbútor; készítése a 19. sz.-ra általában molnárok, ácsok, barkácsolók kezére ment át. Az általuk készített keményfa asztalok egyedüli dísze a lábak csipkézése volt. Az asztalosok gyártotta asztalok rendszerint fenyőből valók voltak, festett → virágozással, mely főleg az asztallapot borította, s a reneszánsz jellegű abroszhímzésekhez igazodott. Klasszicista keményfa asztalon előfordult intarzia és faragás is. Az asztalt eredetileg csak ünnepen terítették le, s egyedül ekkor ettek róla; régebben csak ilyenkor vitték be a házba. Többfelé (pl. Göcsej, palócok) szokásban maradt, hogy csupán férfiak ülhettek mellé, a nők álltak; a gyermek az asztalhoz nem is közelíthetett, s hívás nélkül az idegen sem. Az asztalnál kötött ülésrend érvényesült, a házigazdával a főhelyen, jobbján a legidősebb fiúval vagy a megbecsült vendéggel. 3. Speciális asztalok: Az asztalszék nagyobb méretű, vastag lapú változata, disznóöléshez, húsvágáshoz (nagyszék, vastagszék, húsvágó szék, disznóbontó szék, boncolópad, vagy -asztal). A konyhaberendezésben a 20. sz.-ban jelenik meg a kávás konyhasztal. Elvétve a Dunántúlon a 19. sz.-ban meghonosodott a falra szerelt, lecsapható asztal. Az udvaron állt a malomkő (kűasztal). Irod. Cs. Sebestyén Károly: A magyar parasztház asztala (Népünk és Nyelvünk, 1930); K. Csilléry Klára: Adalékok az asztal történetéhez (Népr. Közl., 1958); Kallós Zoltán: Asztalok, székek a gyímesi és moldvai magyaroknál (Népr. Közl., 1960); Plessingerová, Alena: Otázka existence stolu, jeho vývoje a stolovani ve slovenských dêdinách pod Javorníky (Slovenský Národopis, 1962); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los paises románicos (Coimbra, 1963).