asszony teremtése

TARTALOM

asztal

asztag

szabadban tárolt, tartósan összerakott, cséplésre vagy nyomtatásra váró gabona (elsősorban búza). Az asztag szó a magyar nyelvben szláv eredetű. Ez a tény valószínűleg arról tanúskodik, hogy a Kárpát-medencében a magyarság a korábban ismertnél bonyolultabb gabonarakási és tárolási móddal ismerkedett meg. Az Alföldön és a Dunántúl keleti felén, ahol nincsenek tároló építmények, a gabonát szérűn, szérűskertben, rakodón stb. asztagba rakják. Másutt a csépeletlen gabona csak akkor kerül asztagba – a Székelyföldön asztaglábra –, ha a termés nem fért be rendes helyére a → csűrbe (pajtába). Az asztagrakás célja az, hogy a néhány hét, esetleg hónap múlva bekövetkező → cséplésig vagy → nyomtatásig a szálas gabonát a romlástól megóvja. Az asztag többnyire ellipszis vagy téglalap, Erdélyben kerek alapú, koporsó, tojás vagy körte alakú. Keresztmetszete a lábánál és a tetejénél keskenyebb, mint a derekánál. Az asztag helyét a szérűhöz hasonlóan előkészítik, legtöbbször kaparékszalmát, néhol dorongokból → ászokot tesznek alája, hogy a levegő jobban járja. Az asztagrakást egyszerre 2–4 ember végzi. A szekerekről nyárssal vagy rendszerint kétágú favillával adogatják az asztagrakók a kévéket vagy a gabonacsomókat. Ha nagyon magasra emelik az asztagot, két gerendát dugnak az oldalába és arra deszkát fektetnek. Az így keletkezett lépcsőről (álló, asztal) vagy létráról adogatják feljebb a kévéket. A külső kévéket az asztag falába tővel kifelé rakják (Ny-Dunántúlon rövid nyársakkal tűzik össze), a belsőket pedig úgy, hogy téglafal módjára fogják egymást. Az asztag befedése (hajazás, tetejezés) háztető vagy csúcsos formára illesztett, kalászukkal lefelé mutató kévékkel történik. Ha az asztag sokáig csépeletlenül áll, és esős idő várható, tetejét szalmával vagy silány szénával fedik be. Az asztagokat – különösen a szérűskertekben és az uradalmi szérűkön, ahol tucatjával álltak – – rájuk kötött madárijesztőkkel, kereplőkkel őrizték a kártevőktől. – Irod. Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyipusztán (Népr. Közl., 1963); Pais Sándor: A becsvölgyi gazdálkodás (Népr. Közl., 1964).