nyomórúd, kötőfa

TARTALOM

nyoszolya

nyomtatás

a gabonaneműek, ritkábban hüvelyes növények szemtermésének állatokkal történő kitapostatása. A nagyobb termelékenységű nyomtatást ott gyakorolták, ahol a magasabb terméseredmények és az éghajlati adottságok lehetővé tették. Mellette a szaporátlanabb munkafolyamat, a cséplés (→ csép) a kisebb földterületek vagy gyöngébb terméseredmények szemnyerő eljárása volt. Az utóbbi kizárólagossága a csapadékosabb éghajlatú, kedvezőtlenebb természeti adottságú domb- és hegyvidékeken valószínű. A kétféle szemnyerő eljárás elkülönüléséhez a 12. sz. után az esősebb tájakon a gabonatartó építmények megjelenése jelentősen hozzájárult. A 18–19. sz.-ra a nyomtatás és a cséplés, valamint a hozzájuk párosuló szabad ég alatti rakodás, ill. a gabonatároló épületek (csűrök) elterjedése a Kárpát-medence egész területén jól elkülönült és gazdálkodási kettősséget mutatott. A nyomtatás központi területekre (Alföld és peremvidékei, K- és Közép-Dunántúl), a cséplés a Ny-i és É-i domb- és hegyvidékekre, valamint Erdélyre volt jellemző. Ahol a nyomtatás és a cséplés egyidejűleg fennállott (a Dunántúl K-i fele, az Alföld É-i és K-i peremvidékei), ott leginkább a rozsot csépelték, a többi gabonaneműt nyomtatták. – A nyomtatás helye, egyben rakodó hely is, a → szérű. Általános helye a paraszti lakóépület mellett, a gazdasági udvar középpontjában van, ill. a kétbeltelkű településeken az ennek megfelelő szálláskertekben. Alkalmilag használt szérűt készítenek tarlón is. A szérűre terített gabonát ágyásnak nevezik, a műveletet ágyazásnak. Az ágyás nagysága a szérű nagyságától, a nyomtatásra szánt időtől és a nyomtató állatoktól függött. Alakja vidékenként változott. Lehetett gyűrű vagy korong alakú. A kibontott kévéket vagy a vontatóba gyűjtött gabonát úgy rendezték ágyásba, hogy a kalászok ne vízszintesen, hanem sorban egymásra dőlve feküdjenek. A korábbi századokban a nyomtatást szarvasmarhával végezték. Ez a munkamód az Alföld D-i és K-i vidékein szórványosan a múlt század végéig fennmaradt. A múlt század elejétől azonban gyors ütemben vette át a szarvasmarha szerepét a ló, mely ebben az időben vált a korábbi közlekedő-fuvarozó állatból a paraszti gazdaság legfontosabb munkaállatává. A múlt század második felében vidékenként, helységenként és gazdaságonként változóan 2–12 lóval nyomtattak. Az állatokat tájanként eltérő módon járatták az ágyáson. A hajtó középre állt vagy nyomukba szegődve kötőféken tartva, körbe hajtotta a lovakat. D.-mo.-i területeken a szérű közepére vert karóhoz kötötték és utánuk haladva biztatták az állatokat a körbenjárásra. Néhol a hajtó a korong alakú ágyást csigavonalban jártatta le lovaival. Másutt egymásba hurkolódó kis körökben, „körkörösen” hajtva nyomtatták el a gabonát. Néhány helyen lóvontatta szekérrel is nyomtattak. Ha az ágyást egyszer alaposan megjáratták, legázolták úgy, hogy sehol sem maradt taposatlanul, az állatokat levezették róla és favillával a szalmát megfordították, majd újra kezdték a nyomtatást. Az újabb járatás után az összetaposott szalmát villával felrázták, hogy a gabonaszem a simára döngölt földre hulljon. Ismételt megtapostatás után az üres szalmát villával eltávolították a szérűről, karimáztak. Ezután törekeltek, azaz nagy, görbe fogú → gereblyével (rugdaló gereblye) lehúzták róla a töreket (pelyvát) is. A szérűn maradt szemet gereblye fokával, garmadatolóval vagy szemhúzó deszkával halomba, garmadába tolták és megkezdődhetett a gabona tisztítása, a szórás vagy rostálás. Azokban az uradalmakban és parasztbirtokokon, ahol a nagy termés elnyomtatására nem volt elegendő helyi munkaerő, bérnyomtatókat foglalkoztattak. A múlt századi gabonakonjunktúrák idején különösen nagy jelentőségű volt a bérnyomtató parasztok vándorlása. Olyanok is vállaltak nyomtató munkát, akik különben saját gazdaságukban a kisebb termelékenységű kézicséppel dolgoztak. A munkavállalók útja általában északról délre vezetett. A Kisalföld északi peremén fekvő hegyvidékekről a közeli síkságra és a Dunántúlra, Baranyából Horváto.-ba és a Bácskába, a Kiskunságból szintén Bácskába és a Bánságba, az ÉK-i hegyvidékről és Hevesből a Tiszántúlra, a Nyírségből és a Hajdúságból D-Tiszántúlra és az Alföld keleti peremvidékeire mentek nyomtatni. A vállalkozók rendszerint kisparaszti fuvarosok vagy gazdálkodó középparasztok voltak, akik elegendő lovat tarthattak a nyomtatáshoz. Kísérőik és kisegítőik, a villások viszont az agrárproletariátusból verbuválódtak. Munkacsapatjaikba (banda) általában 3–4 ember és 4–6 ló tartozott. Vállalkozásaik idején zárt csoportokat alkottak, kora reggeltől késő estig megfeszített erővel dolgoztak. – A honfoglaló magyarság ismerte a nyomtatást és valószínűleg a kézi cséplést is. Azonban a DK-Európában vándorló magyaroknál valószínű a nyomtatás elsőbbsége a korabeli É- és Ny-Európára jellemző kézi cséplő eszköz és technikával szemben. Feltehető, hogy a honfoglalást követő századokban a kétféle eljárás párhuzamosan élt egymás mellett. – A nyomtatást a cséplőgépek megjelenése szorította ki a parasztbirtokokról 1890–1910 között. Később csak szórványosan, szükségmegoldásként nyomtattak. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928); Morvay Gyula: Nyomtatás Tardoskedden (Népr. Ért., 1929); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Népr. Közl., 1963).