csép

a gabonaszemnek a kalászból való kiverésére szolgáló kézieszköz. Legegyszerűbb formája egy bot, melynek használata bizonyos növények (pl. kender, napraforgó, hüvelyes növények) magvainak kiverésénél napjainkig fennmaradt. Gabonához viszont a kb. 150–200 cm-es nyélből és a 70–80 cm hosszú ütőjéből, a hadaróból álló szerszámot használták. A hadarót a nyélhez erős szíj, a telek vagy közszíj erősítette, mégpedig többnyire a nyél és a hadaró felső végére kötött csépfej vagy kápa segítségével. A nyél mindig könnyű fából, többnyire bodzából készült, míg a hadaró szívósabb gyertyán- vagy bükkfából. A nyélen a csépfej rendszerint forgott. A hadaró vége Ny-Mo.-on olykor bunkós, hogy ütése erősebb és ezzel munkavégzése eredményesebb legyen. Ugyane célt szolgálta a hadaró erőteljesebb, vastagabb fából való készítése vagy az ágas hadaró alkalmazása. A D-Dunántúlon a négyszögletes hadaró a gyakori. A cséplés munkahelye rendszerint a → csűr (pajta) középső része (csűrföldje, csűrszáraza, csűr- piaca, csűrszérű stb.) vagy a gabonatároló épület előtti térség, amelyet a nyomtatás → szérűjéhez hasonlóan készítenek el. Aszerint, hogy a cséplés milyen céllal történt, a munka végzése is másképpen folyt. Ha zsúpnak csépeltek – és ez volt az általánosabb –, akkor a zsúpkévéket fejjel egymás felé sorban ágyásba lerakták, majd két oldalt megcsépelték. E munka neve öregelés, oldalazás vagy előzés. Ezután a kévéket kioldva verték újra végig mindkét oldalon. Ez volt a tisztára verés, kicsépelés vagy zsúpolás. A forgatást csépnyéllel vagy puszta kézzel végezték. S ha már nem volt szem a kalászban, szedték a zsúpot, azaz markonként a kalász alatt összefogták, a szemet belőle kirázva és a kusza szálaktól megszabadítva, tövét összeütve a zsúpot külön összerakták. A szemet szórással (→ gabonatisztítás) tisztították, míg a kuszált szalmát újra végigverték a cséppel. A tiszta zsúpot → kévekötő bottal kötötték kévébe. A zsúp készítésénél különösen az Alföld azon vidékein, ahol a szemnyerés fő formája a → nyomtatás volt, gyakran alkalmaztak széket, cséplő padot is. Ez vagy lábakra helyezett közönséges ajtó volt, vagy olyan deszka, amelynek végébe fogakat is erősítettek. A rozskévéket kis markokra fogva ezekhez csapdosták, és így tiszta, szép zsúpot nyertek. A rozsnak ilyen széken, asztalon történő kézi cséplése rendszerint az öregelés után történt, a tisztára verés helyett. Ha viszont nem akartak zsúpot, vagy ha nem rozsot csépeltek, akkor a fenti második munkafolyamat helyett a szárak összetörésére került sor, amit agyalásnak, szalmázásnak neveztek. Az agyalást végezhették a cséplés elején is, de inkább a végén, a munka befejezéseként került rá sor. Ez pedig abból állt, hogy a kévéket torzsra állították két sorban, és kétoldalt a cséppel szárukat összetörték, leagyalták. Majd az összetört tuskószerű kévéket kioldva, szalmájukat a cséppel kihadarták, azaz addig verték, míg a cséplés helyéről a szalma két oldalra el nem szállt. Csépelni egy ember ritkán szokott, rendszerint a munkát bandában végezték, melynek létszáma 2–9 fő szokott lenni. A leggyakoribb az 5–6 fős banda. A kis létszámúban nagyon kellett sietni, a nagyban viszont a munka lassan folyt, és akadályozták is egymást. A banda tagjai, az ágyást közrefogva, egymással szemben álltak fel, és egymás után, ütemre ütöttek. A munkát így nagyon össze kellett hangolni; aki nem figyelt, könnyen „elverték a csépjét”. A cséplés az ágyás kévéin folyamatosan sorban haladt, mégpedig úgy, hogy minden ütéssel valamivel tovább mentek. Ütés után a csépet felemelték, és fejük felett körben megfordítva, lendülettel, nagyobb erővel csapták le. – Az uradalmak a csépeseket rendszerint az aratási szerződés megkötésével egyidőben szerződtették. A csépesek részt kaptak az elcsépelt gabonából és külön kévepénzt a zsúp felkötéséért. A cséplőmunkások aratás után, augusztus végén kezdték munkájukat, amely a nagyobb Ny-mo.-i uradalmakban, ahol csak kézi erővel választották el a szalmától a szemet, egész télen át tartott. Sok helyen külön cséplőházak is álltak a messziről jött csépesek rendelkezésére, hol hetekig laktak. A cséplést cséplőpajtákban végezték. – A honfoglaló magyarok a szemtermést elsősorban nyomtatták, de feltehető, hogy ismerték a korabeli É- és Ny-Európára jellemző cséplést is. Emellett gyakorolták a különböző egyszerű cséplési eljárásokat, amelyek kisebb mennyiségű vagy alkalmi szemnyerés céljából egészen a 20. sz.-ig fennmaradtak. Pl. a magot a kalászból tenyérrel kidörzsölték; a szálas gabonát kemény tárgyhoz (székláb, kocsikerék, deszka, földbe ásott gereblye, létra stb.) verdesték, vagy a földre fektetett kalászokból bottal kiverték a szemet. A csép szó a magyarban szláv, közelebbről déli szláv eredetű, de nem tudjuk, hogy átvételekor az egyszerű cséplőbotot, vagy a két darabból álló fejlett cséplőeszközt jelentette-e. A másfélfa eszköz feledésbe merült, de szórványosan még a 20. sz. elején a magyar nyelvterület számos pontján föllelhető neve sejteti, hogy a csépnek is volt eredeti magyar megnevezése. Az Alföldről (pl. Jászság) ismert csikó elnevezése újabb eredetű, belső keletkezésű kifejező szó. Valószínű, hogy az egyszerű cséplési eljárások, a kézi cséplés, valamint a nyomtatás a honfoglalást követő évszázadokban párhuzamosan éltek egymás mellett Mo.-on mint a gyengébb hozamú vagy kisebb szántók, ill. a nagyobb termékenységű területek szemnyerő eljárása. A cséplés a csapadékosabb, kedvezőtlenebb természeti adottságú domb- és hegyvidékeken volt kizárólagos. A nyomtatástól való elkülönülését a 12. sz.-tól folyamatosan elősegítették a hűvösebb-esősebb éghajlatú vidékeken meghonosodó gabonatároló építmények (csűrök). A 18–19. sz.-ra a cséplés és a nyomtatás, valamint a hozzájuk kapcsolódó gabonatartó épületek ill. a szabad ég alatti rakodás elkülönült a Kárpát-medence egész területén. Ahol a cséplés és a nyomtatás egymás mellett élt, pl. a Dunántúl bizonyos vidékein és az Alföld északi és keleti peremén, ott leginkább a rozsot csépelték, más gabonákat nyomtattak, ill. a cséplés megmaradt a kis parcellákon gazdálkodó szegényparasztság eljárásának vagy alkalmi szemnyerő eljárásnak. A Dunántúl Ny-i felén, a Felföld hegyes vidékein, valamint Erdélyben a cséplés, másutt a nyomtatás vált jellemzővé. A kézi cséplés visszaszorulását a cséplőgépek elterjedése meggyorsította. Ettől függetlenül azonban a kézi cséplés ott, ahol a zsúpra szükség volt, akár tetőnek, akár egyéb célra, szórványosan szinte napjainkig fennmaradt. – A kézicsép különben, mint lendületes ütőeszköz, vasalva és szögekkel kiverve időnként – pl. parasztfelkelésekkor – fegyverül is szolgált. – Irod. Gyutay István: Cséplés Magyarszerdahelyen (Zala m.) (Népr. Ért., 1934); K. Kovács László: Die ungarischen Dreschflegel und Dreschmethoden (Acta Ethn., 1950); Ikvai-Ivancsics Nándor: Jászsági csépek (A Debreceni Déri Múz. Évkve, 1961); Molnár István: A nyikómenti kézi cséplés (Ethn., 1963); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963); Kósa László: Csép, csikó, másfélfa (Magy. Nyelv, 1968).

A. Bunkós végű csép (Rábatótfalu, Vas m.) B. Csép hadaróra húzott vaskarikákkal (Szentelek, Vas m.) C. Csép hadaró végére húzott vasgyűrűvel (Sopronkeresztúr, Sopron m.) D. Csép széles, lapos hadaróval (Váralja, Tolna m.)