| gabonatárolás | TARTALOM | Gáborján Alice (Nagyvárad, 1922–) |
gabonatisztítás
a → nyomtatással és kézi → csépléssel nyert gabona különválasztása a közékeveredett szeméttől (toklász, gyommagvak, földdarabok stb.), mert a szemetes mag ugyanis raktározásra, vetésre, legfőképpen pedig táplálkozásra nem alkalmas. 1. Szelelés: a gabonát erősebb szélben valamilyen edényből embermagasságból vékony sugárban öntik a földre (kosárba, ponyvára). Közben kifújódik belőle a könnyebb szemét, a nehezebb azonban közte marad. Ezért rendszerint más tisztító eljárásokkal együtt alkalmazzák. Szeleléssel a 19. sz. előtt tisztították a gabonaneműeket. Rostával is végzik: ebben forgatják a szemet, hogy a por is kihulljon belőle. Újabban inkább kukoricát és babot szelelnek. – 2. Szórás: a kézi csépléshez és a nyomtatáshoz legáltalánosabban kapcsolódó gabonatisztítás. A magyarság valószínűleg a földműveléssel való tüzetesebb megismerkedése óta (bolgár–török együttélés) gyakorolta, de mint az egyik legegyszerűbb gabonatisztítási eljárás igen régóta az egész európai kontinensen ismert volt. A szórás lényege az, hogy széllel szemben levegőbe szórják a magot, és az fajsúlya szerint osztályozódva hull a földre. A legnehezebb gabonaszem a legtávolabb esik le, a könnyebbet és a szemetet (pelyva) a szél jobban visszafújja. Az Alföldön a nagy gabonatermő területeken a szórást a nyomtatás számára készült szérűn végezték (gazdasági udvaron, település szélén, tarlón). A szórás a férfiak munkája volt. A szóró széles falapáttal (szórólapáttal) földobta a szemet. Egyik segítsége a felező hosszú nyelű nyírfaseprűvel, a felezőseprűvel a tiszta búzáról a lassan rászálló szemetet leseperte. A másik segítség, az alhajtó sűrű fogú gereblyével a könnyebb fajsúlyú magról húzta le a szemetet. A hegy- és dombvidéki területeken, ahol csépelték, gyakran a csűr ledöngölt, fölsöpört közepére szórták a magot a nyitva hagyott kapuk segítségével teremtett széljárattal szemben. Általában rövidebb nyelű és öblösebb falapátokat használtak, mint a szabadtéri szóráshoz. Széljárás nélkül, csupán a levegő ellenállására alapozva is lehet szórással gabonát tisztítani. Ezt a szórási módot ritkábban, különösen magas hegyvidékeken alkalmazták, ahol télen nagyon zord az időjárás, és az elcsépelt magot zárt helyen kénytelenek tisztítani (pl. a Székelyföldön). A szórást attól függően, hogy milyen tiszta magot akartak kapni, egymás után többször megismételték. – 3. Mosás: célja, hogy a könnyebb magvakat ás a toklászt különválassza, a földdarabokat kioldja a gabona közül. A gabonát öblös fateknőkbe teszik és vizet öntenek rá, majd a piszkos vizet leszűrik, és a szemet ponyvára kiterítve napon szárítják. A korábbi századokban rendszeresen mosták a főúri asztalokra kenyérnek kerülő vagy igényes vevőknek szánt búzát. A búzamosás az utóbbi száz esztendőben ritkán fordult elő a magyar paraszti gazdaságokban. Leginkább a megdohosodott magot igyekeztek ilyen módon megszabadítani kellemetlen szagától. – 4. Szemenszedés: a leggondosabb gabonatisztítási mód. Kézzel válogatják ki a törött és gyommagvakat, valamint a göröngyöket a búza közül. A szemenszedés igen lassú és hosszadalmas munka, szórt paraszti háztartásokban ritkán alkalmazták. Korábbi századokban úri asztalokra kerülő lisztnek használták a szemenszedett gabonát. Debrecenben a századfordulón búzairtásnak nevezték a szemenszedés munkáját. – 5. A múlt század első felétől külünböző szerkezetű szórórosták és szelelőmalmok jöttek használatba, amelyek mesterséges széljárással tisztították a gabonaneműeket, és még a cséplőgépek megjelenése előtt háttérbe szorították a hagyományos, egyszerűbb gabonatisztítást. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963); Balassa Iván: Kezdetleges gabonatisztító eljárások (Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl., 1964).
