csümölgetés

TARTALOM

csűrdöngölő

csűr, pajta

a csépeletlen szálas gabona elraktározására szolgáló gazdasági épület, amelyben régóta helyet biztosítottak a különféle szálas takarmányoknak. Sok esetben a csűrben raktározták el a kicsépelt szalmát, töreket, polyvát is. A csűr vagy pajta az egész magyar nyelvterületen megtalálható, ahol a klimatikus viszonyok a szabadtéri gabona- és szénatárolásnak nem kedveznek. Így elsősorban a hegy- és dombvidéken, ahol a csapadék mennyisége nagyobb, de nem ritka a csűrök alkalmazása a vizenyős, párás síksági tájakon sem, mint pl. a Kisalföldön vagy a Dráva környéki árterületek szomszédságában stb. – A csűrök alaprajzilag két fontos részre tagolódtak. A csűr vagy pajta fiókjában vagy fiókjaiban raktározták a szálas gabonát vagy takarmányt. Ehhez csatlakozott a csűr vagy pajta piaca, ahol szabad helyet hagytak közlekedésre, de legfőképpen munkára. Ott csépelték ki a gabonát. A csűrök ennek megfelelően két vagy három fő térre oszlottak általában. A leggyakoribb esetben téglalap alaprajzzal építették, belső tagolásukat a kereszttengelyhez igazodva képezték ki. A csűr bejárata, kapuja és munkatere, piaca vagy szérűje a hosszanti oldal közepére került, a tárolóhelyek kétfelől csatlakoztak hozzá. A csűrökön eredetileg nem voltak kapuszárnyak. A szalagtelkes pajtasoros településekben azonban a kertet és az udvart szinte hermetikusan elzáró csűrökre mind a külső, mind a belső oldalon kapukat, ajtókat szereltek fel. A kapuk oly nagyok voltak, hogy rakott szekérrel ki-bejárhattak rajtuk. Ahol a kézi cséplés a közelmúltig szokásos gyakorlat volt, a csűr piacát és a fiókokat másfél méter magas fallal választották el, hogy a cséplés közben kipergő mag ne hulljon szét, ne kerüljön a csépeletlen gabona, szalma vagy széna közé; ezért nevezték kármentőnek. Voltak olyan körzetek viszont, ahol részben helyi kényszerkörülmények, részben az országos átlagtól eltérő, helyi hagyomány alapján hossztengelyük szerint osztott csűrök épültek. Pl. a Kisalföld némely településein szórványosan is, de bizonyos falvakban, településcsoportokban a lakótelkek keskenysége miatt kényszerültek hosszirány szerint tagolt csűröket építeni, viszont Szatmár m.-ben és környékén a helyi hagyományos csűrtípus eleve ilyen formában fejlődött ki. Nemritkán előfordult, hogy a csűr épületében kapott helyet az istálló, a pince. – Az istállók beépítése É-Mo. keleti felében szórványos, Erdélyben általános. Az állattartó helyiségek beépítése a közeli takarmányraktározás révén racionális munkaszervezést biztosított, a pincék esetében pedig előnyös volt a csűrben tárolt széna hőszigetelő hatása. A csűrök a lakóépületek átlagos méreténél nagyobbak voltak, főként szélesebbek s lényegesen magasabbak. Általában a lakóháztól elkülönítve a telek udvar és kert közötti határán álltak, kisebb telkek esetén magán a telekhatáron. A kisalföldi falvakban nemritkán a pajtákat a lakóházzal együvé egy alaprajzi egységbe, egy fedélszék alá építették. A baromudvaros telekelrendezés (→ baromudvaros telekrend) esetén előfordult, hogy a csűrök az út vonalára vagy közelébe kerültek, az istállók, aklok szomszédságában, de sokszor ugyanúgy a lakóudvar és a kert határvonalán álltak, mint egyébként a szalagtelkes településekben szokásos volt. Két beltelkes településekben (→ kétbeltelkes rendszer) gyakori volt a csűrök lakóudvaron kívüli felépítése. (Erre utal a pajtáskert, csűröskert kifejezés is, amely mind közszói, mind földrajzi névi használatban előfordul.) Magasabb hegyvidékeinken, a havasi kaszálókon a csűrhöz hasonló szerkezetű, jellegű szénapajtákat építettek. A csűrök építésénél ugyanazokat az anyagokat, szerkezeteket használták – mind a falazatok, mind a tetőzet esetében –, amelyeket a helyi hagyományos építő tevékenység a lakóházak építésénél alkalmazott. Sok helyen tovább élt a helyi anyagok felhasználása és az archaikusabb, konzervatívabb eljárások, szerkezetek. A gabona, széna utószáradását előmozdítandó viszont mindig olyan falazatokat alkalmaztak, amelyek jó szellőzést, légjárást biztosítottak. A borona-, zsilipeléses, sövény-, nád-, tégla-, vályog-, kő- vagy vegyes falak vakolás, tapasztás nélkül készültek. Ha viszont a fal anyaga a tapasztást, vakolást szükségessé tette, nagy szellőzőnyílásokat építettek be. A csűröket úgy építették, hogy azokba a rakott szénásszekerekkel be lehetett állni. Ha a csűrkapu vagy a körülötte levő tetőszegély alacsonyabb volt, a kapu feletti tetőfelületet felemelhetővé tették, rakodáskor rudakkal feltámasztották (leppentő csűrök). A gabona gépi cséplésének széles körűvé válása idején gyakoriak lettek az ilyen csűrkonstrukciók, hogy a cséplőgépeket a csűrbe beállíthassák. A csűr munkaterének (amely egyben a mezőgazdasági és közlekedési eszközök, felszerelések tárolóhelye is volt) növelésére építették az ún. nyakaspajtákat. Ezeknél a csűr középső része jelentékeny mértékben meghosszabbítva az udvar felé előreugrott. – A kézi cséplős területeken a gabonatermesztés fokozása idején sor került ún. ikerpajták építésére. Ezek tulajdonképpen két egymásba épített csűrből álltak, a két kisebb oldalfiók mellett egy nagyobb fiókjuk volt s két nyakasan kiugró csűrpiacuk. Így egyszerre két banda dolgozhatott párhuzamosan. A nyomtatás és a gépi cséplés előtérbe kerülésével sem csökkent a csűrök jelentősége. Nőtt szerepük a szénafélék tárolásában, veszteségmentes megőrzésében. Azokon a helyeken, ahol a klimatikus viszonyok kevéssé változtak, szinte még napjainkban a háztáji gazdaságban az utóbbi években is újakat emeltek. – A csűr alkalmazása nedvesebb éghajlatú vidékeken Európa-szerte általános volt. A hazai csűrtípusok területenként szorosan együtt fejlődtek a szomszédos népek hasonló célú épületeivel. Mo.-on nemcsak a parasztség és kisnemesség körében, de a nagybirtokok gazdálkodásához is hozzá tartoztak a 19–20. sz. fordulója körülig, ha a klimatikus viszonyok szükségessé tették alkalmazásukat. A gépi cséplés elterjedése előtt egyes uradalmakban fedett szérűkkel ellátott cséplőpajtákat, csűröket építettek még az alföldi megyékben is, hogy a szemnyerést az időjárástól függetlenül folyamatosan végezhessék. A csűrök építészeti kiképzése egyszerű volt. Ritkán egy-egy fontos, szem előtt fekvő gerendát díszítményekkel ékítettek. Egyébként legfeljebb az építési évszámot, az építtetők nevét és esetleg az építők nevét örökítették meg. A 19. sz. utolsó harmadát megelőzően a csűr készítői többnyire maguk a tulajdonos parasztok voltak. Az építést kölcsönös segítséggel végezték. Ezt követően a csűrök építése szinte egyre kizárólagosabban a mezővárosi, falusi ácsok, kőművesek tevékenységi körébe került, s az öntevékeny paraszti faragás, építés e téren is megszűnt. Konzervatívabb vidékeinken, valamint azokban a körzetekben, ahol a fafeldolgozás házi munkaként, házi iparként megmaradt, a közelmúltig tovább élt a helyi építő gyakorlat, s olyan archaikus szerkezeteket is megőrzött, mint amilyenek a → jármos csűröké volt. – A csűr szó a 15. sz. elejéről mutatható ki. Nyelvünkbe a bajor-osztrák nyelvjárást beszélő német telepesek közvetítésével kerülhetett be, még a középfelnémet időszakban gyökerezik, amikor schiur, schür, schir alakváltozatai léteztek. Figyelmet érdemel viszont, hogy a népnyelvben a német–magyar nyelvi érintkezési sávban a Dunántúlon és a Kisalföldön a csűr megjelölésére mindig a pajta szó használatos. Pajta szóval jelölik a K-i részeken (Erdély) azokat az istállókat, amelyek a csűrökbe vannak beépítve. Az Alföld keleti felén s a Szilágyságban szőlőbeli építmény, présház jelentése is van. Pajta szavunk a 14. sz. derekáról ismert pajata alakban, mai hangalakja 1422-ből adatolható. Valószínűleg délszláv eredetű nyelvünkben. (→ még: csép; → nyomtatás) – Irod. Szinte Gábor: A székely csűr (Népr. Ért., 1903); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I. Bp., 1941–43); Hofer Tamás: Csűrök és istállók a falun kívül (Népr. Ért., 1957); Hoffmann Tamás: Horreum – szérű, csűr? (Ethn., 1959); Barabás Jenő: Scheunen auf ungarischem Sprachgebiet (DJfVk, 1967).