pásztorláda

TARTALOM

pásztornóta

pásztorművészet, pásztorfaragás

a → népművészetnek a pásztorokhoz köthető ága, mely elsősorban a pásztorkodás szerszámainak (→ pásztorbot, → juhászkampó, → kanászbalta, → tülök, → rühzsírtartó, → bárányjel) és a pásztorélet használati tárgyainak (szaru → sótartó, → pásztorkészség, → ivótülök, → kásakavaró, → tükrös, → borotvatok) művészi megformálásában nyilvánul meg. Ide tartoznak a pásztorok (faragó pásztor) által az előbbiekhez hasonló díszítéssel készített egyéb tárgyféleségek is, pl. → borotválkozó tükör, → mángorló, → vetélő. A pásztorművészet fogalmát 1892-ben Herman Ottó vezette be előadásával és tanulmányával, azóta használatos a néprajzi szakirodalomban. A pásztorművészet elkülönítése a faluk-mezővárosok többi lakójának és meghatározott korszakra vonatkozóan lehetséges. Maga az állatok őrzése a legelőn sem volt kizárólag a pásztorok dolga, hanem bizonyos területeken, bizonyos korszakokban a családi munkamegosztásban egyes családtagokra hárult. A pásztorkodás szerszámai (bot, karikásostor stb.) így készültek és használatban voltak parasztcsaládokban is. Még inkább áll ez a használati tárgyakra (pl. szaru sótartó, ivócsanak). A múlt századi pásztorművészetre jellemző technikák (→ karcolt díszítés, → domború faragás, → berakás, → spanyolozás) párhuzamait, előzményeit szintén megtaláljuk parasztok és mesteremberek munkáin. A múlt századi népművészeti virágzás idején díszesebbé vált a pásztorok öltözete, tárgyi fölszerelése is. A juhászkampónak, baltának, pásztorbotnak kialakultak ünneplő, munkára már nem használt változatai. A szerszámok, használati tárgyak díszes megformálását ösztönözte, hogy ezek a pásztori foglalkozás, sőt külön-külön a csikós, gulyás, juhász, kanász hivatásának kifejezői lettek. Ez a fejlődés, egy többé-kevésbé önálló pásztorművészet kialakulása a Dunántúlon állt be legkorábban, s jutott legmesszebb, a régies vonásokat őrző Erdélyben még e század elején is alig mutatkozott. – A pásztorok tárgyain sok régies forma és díszítmény őrződött meg (pl. csontkupáncsok pásztorkészségeken, → világfa ábrázolások). A múlt század végére sok tárgy azért vált pásztori jellegzetességgé, mert a pásztorok akkor is őrizték, amikor a parasztok már elhagyták (pl. cifraszűr, duda, ing-gatya viselet, ezüst pitykés mellény). Ugyanakkor a múlt századi pásztorművészet városias, polgárias új elemeket is befogadott: pl. → óralánc, → gyufatartó, úri szelencéket utánzó tükrösök. – A pásztorművészet nagytájak szerint jellemezhető: → alföldi pásztorművészet, → felföldi pásztorművészet, → dunántúli pásztorművészet, → erdélyi pásztorművészet. – A népművészet többi műfajához képest a pásztorművészetnek igen kevés emléke maradt fenn, kevés is készült. Nem minden pásztor tudott faragni, a faragó pásztorok is csak kevés példányt készítettek a hosszú, gondos munkát kívánó díszes tárgyakból. Ezeknek nagy volt az értéke, bárányt, malacot adtak értük. Sok darab, a rajta olvasható dedikáció szerint is baráti vagy szerelmi ajándéknak készült. A pásztorművészet emlékanyagában sok erőteljes, önálló stílust alakító egyéniséget különböztethetünk meg. Közülük több névről is ismert: Király Zsiga, Hodó Mihály, Barna János, Kapoli Antal stb. A pásztorművészetet megkülönbözteti a népművészet összképében, hogy sok figurális ábrázolás, sőt jelenetek, jelenetciklusok találhatók benne. A pásztorművészetben kifejeződő pásztori öntudattal függ össze, hogy a pásztorok gyakran ábrázolták saját magukat, más pásztorokat, állataikat, a pásztorok körében népszerű betyárokat. Emellett jelentős a vallásos és a történeti tematika. – A pásztorok általában Európa más tájain is kiemelkedő faragók, de tájról tájra változnak a tárgyféleségek, amelyeket cifráznak. A pásztorművészet különösen ott gazdag, ahol a pásztorkodásnak nagy a jelentősége a hagyományos életformák közt és szimbolikus szerephez jutott a nemzeti kultúrákban, pl. az Alpokban, a Kárpátokban, a Pireneusokban stb. – Irod. Herman Ottó: Magyar pásztoremberek remeklése (Ethn., 1892); Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Gladysz, M.: Goralskie zdobnictwo drŀewna na Ślasku (Kraków, 1935); Bednárik, R.: Pastierske rezbárske umenie (Bratislava, 1956); Wildhaber, R.: Hirtenkultur in Europa (Basel, 1966); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).