mezei munkás, agrármunkás, földmunkás, mezőgazdasági munkás | TARTALOM | mezítlábas viselet |
lisztből, mézből és cukorszirupból jellegzetes, többnyire díszített süteményt, mézeskalácsot készítő mesterember. Műhelyében rendszerint háromfajta tésztaféleség készül: 1. A mesterségre legjellemzőbb mézeskalácsot (Ny-Mo.-on mézesbáb) mézből, cukorszirupból és lisztből sütik. A tésztát fa kavaróteknőben kavarják be, törőpadon (brechpad) gyúrják, táblán (hosszú munkaasztal) nyújtják és negatív vésetű fa formákba (Ny-Mo.-on ütőfa) nyomkodják bele (kiverés), gárbon (kiemelhető polcú állvány) tárolják, és az ország keleti felében (pl. Debrecenben) speciális kemencében, néhol boglyakemencében négyszögletes, nagy tepsikben, lángoló tűz mellett sütik meg. A sütéshez a legtöbb helyen több sütő terű ún. cukrászkemencét használnak. 2. Kemencében sütik a cukorsziruppal készített ún. ejzolt tésztákat, amelyeket különböző alakú fém szaggatókkal vágnak ki, és sütés után, rendszerint pirosra befestik, valamint színes masszával (ejz) díszítik. Legjellegzetesebb darabjai a piros alapon több színű tükrösök, szívek. 3. Különböző alakú, ízesített, fűszeres, nagy tömegben gyártott tészták, elsősorban kerek puszedlik és hasáb alakú stanglik. A tészták mellett a sonkolyosan vásárolt mézből (→ méznyerés) készítettek viaszgyertyát (→ gyertyaöntés) és → méhsert. A mézeskalács kialakításához és díszítéséhez használt mézeskalácsos formákat az ügyes kezű mesterek vagy segédeik faragták. A múlt század elejéről fennmaradt pl. egy ütőfa, amelyet egy Prixner Gottfried nevű pesti rézmetsző faragott. Szentpéteri József ötvös (17811862) is írja naplójában, hogy ő is több mesternek készített ütőfákat. A korai ütőfákat külföldön is ötvösöknek tulajdonítják. Legjellegzetesebb a kerek alakú tányér, a lovast ábrázoló huszár, a pólyást utánzó baba (báb), valamint a → szív. A 17. sz.-tól reánk maradt formák java reneszánsz és barokk ihletésű. A 19. sz.-ban, amikor már a vásárlóközönség főleg a parasztokból állt, jelentek meg az ábrázolások között a híres betyárok képei (Angyal Bandi, Sobri Jóska, Milfajt Ferenc). A mézeskalácsos mesterek egyébként is igyekeztek az aktuális személyeket, eseményeket megörökíteni (Napóleon, Kossuth Lajos, Omer pasa, első vasút stb.). A nagy színes, tükrös szívek a parasztfiatalság sokáig őrzött → vásárfiái és szerelmi ajándékai voltak. A rajtuk levő nyomtatott képek (bilét) alatti versikék elmúlt évszázadok alkalmi költészeti stílusának hatását őrzik. A mézeskalácsosok készítményeiket → vásárokon, → búcsúkon és → piacokon, sátrak alatt árusították. Ekhós szekereikkel lakóhelyüktől 80100 km-es távolságra minden búcsúra és vásárra eljártak. Agyagformákkal kialakított mézeskalácsot a rómaiak is készítettek, agyagmintáik Aquincumból és más dunántúli római telephelyről nagy számmal kerültek elő. A középkorban elsősorban német lakosságú országokban terjedt el, először kolostorokban készítették, majd a 13. sz.-tól → céhes iparrá vált. A mo.-i mézeskalácsos céhek a 17. sz. elején német és osztrák hatásra (Pozsony, Besztercebánya, Bártfa, Lőcse, Nagyszombat stb.) alakultak meg. Az alföldi városok mézeskalácsosai csak a török kiűzése után, a 18. sz. elejétől alakítottak céheket. A mézeskalácsosság alapterminológiája német eredetű. Az Alföldön elsősorban Debrecenben és részben Erdélyben a mesterségnek jellegzetes, megmagyarosodott formája fejlődött ki. Híres pesti mézeskalácsos volt Beliczay Imre, a szakma főcéhmestere (1848). (→ még: figurális sütemény) Irod. Kemény György: Mézeskalácsosok (IV., Magyar Népművészet, Bp., 1925); Weiner Mihályné: Névjelzés-egyezések az Iparművészeti Múzeum néhány faragott mézeskalács-faformáján (Művészettörténeti Ért., 1956); Szabadfalvi József: A magyar mézeskalácsosság kialakulásának kérdéséhez (Déri Múz. Évkve, 1957); Szabadfalvi József: A debreceni mézeskalácsos mesterség (Debrecen, 1963); Weiner, Piroska: Geschnitzte Lebkuchenformen in Ungarn (franciául, angolul is, Bp., 1964).