vásár

, sokadalom, szabadság: az adás-vevés szervezett alkalma. A vásár helye minden esetben jelentősebb helység, amely földrajzi fekvésénél (a) folyami átkelőhely; b) különböző földrajzi tájak találkozása; c) fontos szárazföldi és vízi utak kereszteződése; d) kisebb-nagyobb tájak központja stb.); gazdasági viszonyainál (árutermelést folytató mezőgazdaság és ipar, kiterjedt kereskedelem; nagy átmenő forgalom stb.); közigazgatási, kulturális központ jellegénél (járási, megyei székhely, uradalmi központ, iskolaváros stb.); valamint hagyományainál fogva kiemelkedett környezetéből. Az ilyen helységek a vásáros vagy vásárhelyek. A vásárhelyek életében a vásárok rendkívüli nagy jelentőséggel bírnak. Sok esetben neveiket is a vásártól, annak napjától vagy egyéb körülményeitől vették (Csütörtökhely, Szombathely, Hódmezővásárhely, Kézdivásárhely, Vásárosdombó, Vásárosbéc stb.). A vásárok nagyságát, jelentőségét körzetük (vásárkörzet) határozza meg. vásárkörzetnek nevezzük az egyes vásárhelyeket körülvevő azon területeket, településeket, amelyek az illető vásárhelyre járnak eladni, ill. venni; oda hordják áruikat és onnan szerzik be szükségleteiket. A vásárkörzet nagyságától függően vannak helyi, táji és országos, sőt nemzetközi jelentőségű vásárok. – A vásárok az urbanizáció fontos segítői. A 19. sz. végétől kezdve számos falu is kapott vásártartási szabadalmat. A vásártartási jog (→ vásárjog, lat. ius nundinarum) igen lényeges jog volt. Kaphatták a királyi, a szabadalmas- és a mezővárosok, valamint a földesurak a birtokukon lévő egyes települések részére. A vásártartás alapja a vásárjog volt. A vásártartás jól jövedelmezett, a vásári jövedelem alapja a vásári helypénz és a vásárvám volt. Ezt egészítették ki a különböző vásári szolgáltatások díjai (pl. mérlegpénz, őrzési díjak, a különböző vizsgálati díjak stb., valamint a különböző büntetéspénzek, ill. az elkobzott áruk értéke). A vásárjogot saját kezelésben is gyakorolták, de sok esetben bérbe is adták. A feudalizmusban a vásárjogot több más kiváltság és jog támogatta. Ezek közül a legfontosabb az árumegállítási jog (lat. ius stapulae) volt. – A vásárokat már a legkorábbi idők óta bizonyos rend, vásári rendtartás szerint tartották. A vásári rendtartás meghatározta a vásár kezdetét, az elővásárlás (lat. praeemptio) idejét, a vásár helyét, az árusok elhelyezkedésének rendjét, az adás-vevés szabályszerű mozzanatait. A vásári rendtartások feladata nemcsak a vásári rend biztosítása volt, hanem a helybeli árusok és vevők érdekvédelme is az idegenekkel szemben. A vásári rendtartás őre a vásárbíró vagy vásárbírák (lat. iudices fori) voltak. A vásárbírák legfontosabb tevékenysége volt a vámok és a helypénzek beszedése, a különböző vásárjövedelmek behajtása mellett a vásári bíráskodás. Minthogy a vásárjövedelmek nagy részéről nyugtát (nyugtatót), azaz → cédulát adtak, cédulás embernek, cédulás úrnak is nevezték őket. A vásárbírák munkájukat a cédulaházakban végezték. Minthogy a vásárok fejlődtek, egy napról többre terjedtek, területileg is megoszlottak, a kezdeti egy vásárbíró mellé sok helyen még egyet választottak. A két vásárbíró egymást is ellenőrizte. A fejlődés további szakaszában a vásárbírák alkalmazottakkal dolgoztak. – A vásárok időpontja és száma igen lényeges körülmény. Az időpontot a vásárszabadalom rendszerint megadta és az egy évben tartható vásárok számát is meghatározta. A vásárok időpontja összefüggésben lehetett a vásárhely sajátos termelési viszonyaival, a mezőgazdasági év egyes szakaszaival, a helység patrociniumával (búcsúvásárok) stb. Az egyes vásárok nevében mindez szépen tükröződik komlóérési vásár, dohánysimitási vásár, szüreti vásár, aratási vásár, juhnyírási vásár, búzaszentelői vásár, szentistváni vásár, szentandrási vásár, exaudi vásár. stb. Az időpont legtöbb esetben a vásár kezdő napjának az idejére vonatkozott. A vasárnap elnevezés az ősi vásárnapból alakult ki. A vásárok fejlődésével párhuzamosan a vásárok tartama nőtt. A jelentősebb vásárhelyek vásárai legalább két-három napig tartottak. De pl. Debrecen vásárai virágkorukban (a 18. és a 19. sz. fordulóján) hét alkalommal egyenként 15–15 napon át, azaz évente 106 napon tartottak. – A vásárok két nagy részre oszthatók: állatvásárokra és iparcikkvásárokra (kirakodóvásár). A legtöbb vásárban terményvásárt is tartottak; ezek az állatvásárokhoz kapcsolódtak. A kétfajta vásár kiegészítette egymást és sok esetben ugyanazon a napon vagy napokon, ugyanazon helyen vagy egymás szomszédságában tartották őket. Az állatvásárokon és a kirakodóvásárokon belüli differenciálódást, az időtartamban és a vásárhelyben bekövetkezett elkülönüléseket a vásár fejlettségeként, nagyobb területre való hatásaként értékelhetjük. A vásárok fejlettségét jól mutatják a vásárhirdetések, amelyeket egyrészt helyben dobszó vagy publikáció útján, másrészt a környéken, a vásárkörzet helységeiben kifüggesztett nyomtatott hirdetményekkel, országosan pedig a kalendáriumok vásárhirdetési rovataival tettek közzé. – Igen jelentős kapcsolat áll fenn a vásárok és a vásárhelyek települése között. A vásár- (és piac-) helyek a legkezdetlegesebb körülmények, a legkorábbi idők óta a települések központját képezik, ott foglalnak helyet. A vásárhely legtöbbször egy központi tér, amibe a különböző irányból jövő utak összefutnak (Mezőtúr, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Pécs stb.). Sok esetben a központi teret a kiszélesülő főutca helyettesíti (Debrecen, Miskolc. Sátoraljaújhely stb.). Ezekhez a terekhez és utakhoz kapcsolódóan alakultak ki a vásárra járással (vásározással) kapcsolatos építmények: beszállók, korcsmák, boltok, kovácsműhelyek, kutak, borbélyműhelyek stb. A vásári fejlődés során a központi fekvésű, a települések központjában helyet foglaló vásárhelyet kinövik. Ekkor ez a régi, központi fekvésű vásárhely megmarad ún. belső vásártérnek, amelyen aztán az iparcikkvásárokat, a kirakodóvásárokat tartják. A későbbiek során e köré a belső vásártér köré alakul ki a települések kereskedelmi körzete. Itt nyílnak a boltok, itt épülnek meg a raktárak, és itt alakulnak ki a pihenő- és szórakozóhelyek is. A vásárokon a → bazársoron árultak játékokat, apró tárgyakat stb. Az állatok és a termények árusítására a településeken kívül találtak lehetőséget és helyet. Ezek voltak az ún. külső vásárterek. Ide települtek a különféle karámok, amelyekben az eladásra fölhajtott állatokat tartották, itt épültek a cédulaházak, mázsaházak. Itt vagy a közvetlen közelben alakultak ki a különféle terményraktárak, általában a raktárak (pl. gyapjúraktár) és az olyan műhelyek, amelyek az állat- és terményvásárral szoros kapcsolatban álltak (pl. kovács, kocsigyártó, szíjgyártó, köteles, bognár stb.). A külső vásártereket rendszerint körülárkolták és felkerítették, hogy az árkon, kerítésen belüli árusoktól helypénzt, vámot szedhessenek. De a vásár biztonságát is szolgálták ezzel: ne tudjon a megvadult állat elfutni és esetlegesen külső támadás (vásárütés) ellen is védjék vele a vásárt. – Idővel mind a belső, mind a külső vásár tovább differenciálódott. A belső vásáron külön helyen árultak a helybeliek és a vidékiek. Ezen belül is más és más helyen árusítottak a különböző fajta árusok, kézművesek. Kialakultak a sorok, fertályok (pl. vászonsor, cserepessor, komédiás fertály stb.). Hasonlóképpen a külső vásártér is tagolódott. Itt először az állat és terményvásár vált külön, majd pedig az állatvásáron belül is elkülönülések következtek be az egyes állatfajtáknak, valamint az állatok életkorának megfelelően (pl. káposztavásár, búzavásár, lóvásár, marhavásár, sertésvásár, süldővásár, borjúvásár stb.). Igen gyakori eset volt, hogy a belső és külső vásárteret ún. vásár- vagy piacutcák kötötték össze. Ezeken az utcákon a kérdéses vásárhely sajátos termelési viszonyainak megfelelően speciális vásárterecskék alakultak ki (pl. nyersbőr vásártér, gyapjúvásártér, fokhagymavásártér, szöszköz [köz = utca], favillavásár stb.). A 19. sz. végére legtöbb vásárunknak mérnöki rajzokban rögzített árusítási rendje alakult ki. – A vásárok további fejlődésének az volt az eredménye, hogy a belső vásárterek megszűntek és a kirakodóvásárok is kiköltöztek a települések belsejéből. Ezzel a folyamattal párhuzamosan a vásár- vagy piacutcák is felszámolódtak. Legtöbb helyen a különböző vásárok egymás mellé kerültek. A legjelentősebb vásárok körzeteiben a korábban tartott vásárt a szóban forgó vásár elővásárának, ha utána tartották, utóvásárának nevezték. Különben szokás elővásárnak nevezni a vásárok elejét is, amikor még alig indul meg az adás-vevés. Ugyanígy a vásárok végét, amikor már alig van áru és vevő sem akad, utóvásárnak hívják. Pótvásárt olyankor tartottak, amikor a rendes vásárt valamilyen ok következtében nem tudták megtartani (pl. marhavész, rendkívüli időjárás stb.). Zugvásároknak nevezték azokat az adás-vevési alkalmakat, amelyeket a rendes vásárok ideje alatt, de nem a vásártéren, hanem a vásáron kívül, helypénzt nem fizetve, a hatósági ellenőrzést kikerülve, utak mentén, a vásártér melletti erdőkben, legelőkön, csárdáknál rendeztek. Másik, ismertebb nevük zöldvásár volt. – A vásárokon az árusítás sátrakban (deszka, kő, ponyva), asztalokon és a földre terített ponyván történt. Állandó jellegű sátrak csak a gyakori és hosszan tartó vásárokon épültek (Pest, Debrecen). A vásárokkal kapcsolatosan alakult ki a vásári fuvarozás. Legtöbb mester maga szállította áruját a vásárokra, de a nagykereskedők fuvarosokat fogadtak. – A régi vásárokon a legkülönfélébb mértékeket használták, bár a nagyobb helyek arra törekedtek, hogy legalább a saját vásárukon állandó és egyfajta mértéket használjanak. A vásárok fontos építménye volt a mázsaház, ahol nemcsak lemérték a különféle árukat, hanem díj ellenében használatra kiadták a hiteles mérőeszközöket. – A vásárok nemcsak az adás-vétel, hanem az árucsere alkalmai is. Hatásuk a kultúrjavak közvetítésében, átadásában, átvevésében és elterjesztésében igen nagy. A vásároknak óriási társadalmi jelentőségük is van. A vásárokon kapcsolatok létesülnek egyének és csoportok között. A vásárok mint tájékozódási és tájékoztatási lehetőségek is számottevők. Ebből következően hírközlő szerepük is fontos. Egyes vidékek sajátos települési viszonyaiból (szórványtelepülések stb.), a lakosság faji, vallási megosztottságából következően alakultak ki az ún. → leányvásárok, azaz az olyan vásárok, amelyeken párválasztási céllal találkoztak egymással a településileg hátrányos helyzetben lévők vagy azonos nemzetiségű, vallású lakosok. A vásárok közvetlen művelődési szerepe is nagy, ez a vásári könyvárusításon, vásári históriásokon, képmutogatókon, szórakozási lehetőségeken (komédia, mutatványosok stb.) mutatkozik meg. – A vásároknak a népéletben betöltött jelentőségét leginkább az mutatja, hogy több vásári életmód alakult ki: hajcsár, sátorverő, sátorőriző, fuvaros, etető, vásári koldus, vásári komédiás, → kupec, → cenzár, → kofa stb. A nevezetesebb vásárok részére a századfordulón szabályrendeletek készültek. Ezeket több vásárhely ki is adta. 1892-ben a Kereskedelemügyi Min., a vásárok feletti akkori főhatóság; hivatalos jegyzékbe foglalta a magyar vásárokat. – A legjelentősebb magyar vásárok a századfordulón a következő helységekben voltak: Apátfalva, Arad, Baja, Bánffyhunyad, Bártfa, Békés, Belényes, Beszterce, Besztercebánya, Buda, Debrecen, Dés, Déva, Eger, Gyöngyös, Győr, Gyula, Hódmezővásárhely, Jászberény, Kaposvár, Kassa, Kecskemét, Kézdivásárhely, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Kolozsvár, Komárom, Kunszentmiklós, Losonc, Lőcse, Makó, Máramarossziget, Marosvásárhely, Mezőtúr, Miskolc, Munkács, Nagybánya, Nagybecskerek, Nagykanizsa, Nagykároly, Nagyvárad, Nyírbátor, Nyíregyháza, Pápa, Pécs, Pest, Pozsony, Rimaszombat, Sepsiszentgyörgy, Sopron, Szabadka, Szatmárnémeti, Szeged, Székesfehérvár, Szombathely, Temesvár, Újvidék, Ungvár, Vác, Versec, Veszprém, Zenta, Zombor. (→ még: hetivásár, → hídivásár, → hónapos vásár, → piac) – Irod. Illésy János: Községi kiváltságlevelek jegyzéke (Bp., 1898); Illésy János: Vásárszabadalmak jegyzéke (Bp., 1900); Sárándy István: A nyírbátori nagyvásár (Bp., 1911); Szimics Mária: A debreceni országos vásárok története (Bp., 1938); Kiss Lajos: Vásárhelyi híres vásárok (Szeged, 1956); Dankó Imre: A gyulai vásár (Gyula, 1963); Kirner A. Bertalan: A békési vásárok (Gyula, 1964); Kós Károly: Tájak, falvak, hagyományok (Bukarest, 1976); Vásártörténet–hídivásár (szerk. Szöllősi Gyula, Debrecen, 1976); Dankó Imre: Opuscula ethnographica (Debrecen, 1977).