mezei munkás, agrármunkás, földmunkás, mezőgazdasági munkás

termelőeszközökkel nem rendelkező → agrárproletár, aki rendszeres mezőgazdasági bérmunkából próbálta magát fenntartani. 1945 előtt agrárnépességünk számbeli többségét képezte; a mezei munkásság csoportján belül pedig → vándormunkások voltak túlsúlyban. A mezei munkások egymásba fonódó foglalkozási csoportokra oszthatók, ezek között az elszegődés időtartama, a bérezés formája, a szakosodás mértéke stb. szerint lehet őket megkülönböztetni. Az állandó (szerződéses, kötött) mezei munkás leghagyományosabb típusa a gazdasági → cseléd: az uradalmi béres naponta ismétlődő, állandó munkára szegődik, családjával együtt él a nagybirtokon és háztartást is vezet. Munkakörük szerint különül el foglalkozása és bérezése, amelyben legtöbb a természetbeni → kommenció, kevesebb a pénzbér. A gazdacseléd egyedül szegődik, bennkosztos, minden adódó munkát elvégez. Átmeneti típust képviselnek a vegyes mezei munkák elvégzésére szegődött → summások, akik → bandákban dolgoznak kettős felügyelet alatt, bérezésük is vegyes. Meghatározott munkára vették fel a hetest, → hónapost, hordóbetyárt. Az → aratómunkások és → cséplőmunkások többnyire meghatározott terményrészért dolgoztak, míg a mennyiséggel nem mérhető munkákat (kapálás, permetezés, egyelés stb.) időbéres napszámosok (→ napszámosmunka) végezték. Ezek közül táji körzetek és a munkamegosztás szerint néhány szakosodott foglalkozás (→ kertmunkás, → szőlőmunkás stb.) is kialakulhatott. – A mezei munkás a szocializmusban a munkásosztály részévé válik, s az állami és erdőgazdaságok, valamint a gépállomások szakmunkásai zömmel az ő soraikból kerülnek ki. (→ még: agrármozgalom, → agrárpártok, → mezőgazdasági bérmunka) – Irod. Kiss Lajos: A szegény emberek élete (Bp., 1955); A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914 (I–II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).