summás (lat. summa ’összeg’)

a → mezei munkás egy önálló újkori típusa, nagybirtokra csoportosan (→ summásbandában) elszegődött vándor idénymunkás, aki kapálást (elsősorban cukorrépa, kukorica, burgonya) és más, vegyes mezei munkát (aratás, takarmánynövények betakarítása stb.) végzett pénzért, terményrészért és élelmezés (→ kommenció) fejében. Kialakult általánosabb gyakorlat szerint a készpénzt havonta (innen a summás régi elnevezése: → hónapos, hónapszámos, havi béres), a terményrészt végelszámoláskor, az élelemjárandóságot pedig részben hetenként, részben havonként kapta. Mindezt a banda közösen kereste; rendszerint a → summásgazda vette át, s maguk között a munkában töltött idő arányában, továbbá a munkaerő minősítése szerint osztották fel: a zsákolást és egyéb nehéz testi munkát is végző felnőtt férfiak voltak az egészkezesek (más néven: egészrészes, teljes vagy I. osztályú munkások), a nők, serdülők és idősebbek pedig a félkezesek (félrészes, félmunkás, II. osztályú munkás); ez utóbbiak a teljes kereset felét, harmadát, olykor csak negyedét kaphatták, még ha az időszak nagyobb részében a férfiakkal egyenlő értékű munkát végeztek is. – Elsősorban az ezer holdon felüli nagybirtokon alkalmazták őket az intenzívebb növénykultúrák meghonosodása után; voltaképpen → cselédpótló idénymunkások, akik azonban nem napszámban, hanem huzamosabb időre: 1–6, ritkábban 8 hónapra (szórványos esetekben volt ún. téli summás is), tehát tavasztól őszig szegődtek el. A summás kemény fegyelem alatt, hajszás munkában kereste kenyerét, otthonában viszont szinte tétlenül próbálta átvészelni a telet. Az időbéres summások nem és kor szerint összetett, de lokálisan egységes bandaszervezetekben éltek és dolgoztak, magukkal vitték szigorú paraszti erkölcseiket, megtartották viseletüket és folklórjukat is, a vándorélet lassan éreztette csak hatását. – A summásmunka a 19. sz. második felében alakult ki. A summásjárás időszakában kb. 30 000 főre tehetjük a teljes létszámot, zömük Borsod (Mezőkövesd, Tard, Szentistván), Nyitra és Trencsén megyéből származik, nem sokkal kevesebb a hevesi summások száma sem, de a történelmi Mo. számos megyéjében (Bács-Bodrog, Békés, Csongrád, Vas és Zala) megtaláljuk őket, köztük szlovákokat (Nyitra) és kárpátukránokat (Nagyberezna) is. A nagybirtokok 1945-ös felosztása vetett véget ennek az életformának, 1948-ban volt az utolsó említésre méltó summásjárás. (→ még: agrárproletár, → summásmunka). – Irod. Györffy István: A matyó summás (Népünk és Nyelvünk, 1929); Sándor István: Otthon és summásság a mezőkövesdi matyók életében (Népr. Ért., 1956); Koós Imre: Summásélet (Borsodi Szle, 1960); Sárközi Zoltán: A summások (Borsodi Szle, 1960); A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914 (II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).