| sulyok | TARTALOM | summás (lat. summa ’összeg’) |
sulyom (lat. Trapa natans
): vízinövény. Tüskés termését ősztől-tavaszig a folyók mentén, mocsaras területeken a legújabb időkig gyűjtötték, sőt helyenként még ma is gyűjtik. Az Ormánság mocsárral körülvett falvaiban az asszonyok a sulymot (suly, Siklós vidékén susa) egész héten át gyűjtötték, szombaton megfőzték s vasárnap szekérrel vagy fejen hordott kosarakban a távolabbi, északra fekvő falvakba vitték eladni. Igen sok sulymot gyűjtöttek a Tisza mellékén és Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza, Szolnok piacain árulták. Irodalmunkban istennyila, suly, szamár tövis, tiszavirág, vad mandola, vízi dió, vízi gesztenye néven fordul elő. Egykori elterjedését számtalan alföldi helynév őrzi (Sulymos ér, Sulymos tó). A sulyom fogyasztásáról gyakran szólnak a régi magyar botanikai munkák (Melius Juhász Péter, Csapó József, Diószegi Sámuel). 1648-ban a réti halászok a sárospataki várnak sulymot is szolgáltattak be. A sulymot úgy gyűjtik, hogy 2–3 m hosszú bot végére bunda- vagy gubadarabot szegeznek és ezzel kavargatják a vizet. A sulyom tüskés termése beleragad a bunda-, gubadarabba, amelyről fakéssel lekaparják. Szokásos, hogy a víz fenekére rossz subát eresztenek s kötélen csónakról húzzák, úgyhogy a termés szarvaival a subába ragad. Régebben a debreceni piacon a sulyomárusok a termés tüskéit erre a célra készített asztalon vágták le az asztallapba illesztett horgok alá helyezett kés segítségével. A sulymot nyersen, főzve, sütve eszik. Az alföldi falvakban a gesztenyét helyettesíti. A nagyobb mennyiségben szedett sulymot télen a padláson elteregetve tartják. A Bodrögközben meghámozzák, megszárítják s a téli fonás idején az asszonyok egy-egy marék sulyommal eltudják a vacsorát. A főtt sulyomból kevés rozsliszttel és zsírral pogácsát is sütöttek. Európai fogyasztása már a neolitikumtól és a bronzkortól kimutatható. A nagymennyiségű sulyomhulladék alapján joggal tekintik a bronzkor burgonyájának. Megemlítik a fogyasztását a görög és római írók, középkori feljegyzések. Napjainkban a Balkánon, Olaszo.-ban, Moldvában, a lengyeleknél, oroszoknál még mindig fogyasztják. A volt vladimiri kormányzóságban tatár dió, a Volga torkolatvidékén kalmük dió néven került a sulyom a piacra. A sulyom használatos a népi gyógyászatban is. Dioskorides, Galenus nyomán erről már részletesen írt Melius Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbariumában. Botanikai irodalmunk szerint héját cserzőanyagnak is használták s a sulyomhéj főzete a ház földjére öntve megöli a bolhákat. – Irod. Borbás Vince: A sulyom pusztuló félben (Természettudományi Közl., 1894); Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Kieselbach Gyula: A sulyom (Természettudományi Közl., 1943)
