nyerges

nyereg készítésével foglalkozó mesterember. Nyerges szavunk személynévként 1359-től ismert, használatos volt a nyereggyártó megnevezés is, amire 1510 óta van adatunk. A magyar nyergesmesterek munkájának legrégibb tárgyi emléke a honfoglalás korából, Soltszentimréről származik. Ennek alapján tudjuk, hogy a honfoglaláskori nyergek készítése, összeállítása, formája évezredes eurázsiai nyeregkészítési hagyományokat követett, amelyek töretlenül tovább éltek századunkig. A feudális államrend kiépítése során a nyergeseket szolgáltatási tevékenységre kényszerítették, amire egyebek mellett helyneveink utalnak (pl. Nyergesújfalu). A nyergesmesterek a paraszti kézműves és a céhes iparos rétegek határán éltek. Egyes falvakban, mezővárosokban népes nyergesközpontok működtek. A nagyobb városokban céhes szervezetben működő nyergesiparosok tevékenykedtek. Ezek eljárásai különösen a 19. sz. elejétől, az angol lótenyésztés módszereinek bevezetése óta távolodtak el a hazai hagyományoktól. Korábban a hazai társadalom minden rétege a paraszti módszerekkel dolgozó nyergesmesterek készítményeit használta, amit célszerű formájuk, kiváló minőségük, tetszetős kivitelük indokolt. A magyar nyergesmesterek munkáit külföldön is szívesen látták, így pl. adataink vannak arra, hogy a 18–19. sz. folyamán Poroszo.-ban rendszeresen foglalkoztattak magyar nyergeseket. Az osztrák hadsereg lovassági felszerelésében is jelentős szerepe volt a hazai nyergeseknek. A II. világháború magyar és román katonai nyergeinek készítése a hagyományostól csak fémalkatrészek alkalmazásában tért el. A nyergesmesterség hanyatlását a közlekedési viszonyok, pásztorkodás gyökeres megváltozása okozta. Mo. központi területein lényegében a század elején megszűnt a nyergesek tevékenysége, új nyerget legfeljebb peremvidékeken, pl. Erdélyben készítettek. Tiszafüreden, a leghíresebb nyergesközpontban, 1921-ben szűnt meg a termelés. – A nyergesnek mind a fafaragáshoz, mind a bőrmegmunkáláshoz egyaránt értenie kellett. A nyeregváz elemeit fából faragták ki, majd az egyes elemeket vékonyra hasított bőrszíjakkal fűzték egymáshoz, az összefűző szíjakat ékeléssel rögzítették. Így rendkívül szilárd, de egyben rugalmas szerkezetet biztosítottak, amire a maguk készítette ülésbőrt szerelték fel. A nyergek felszerszámozását többnyire szíjjártókkal a vásárlók készíttették el, mert a nyergesek nem szívesen foglalkoztak vele. Készítményeiket gyakran domborműves faragással vagy mintás élű cifrázó vasak beverésével díszítették. Igényesebb megrendelők részére a nyergek bőrkellékeit is külön díszítményekkel látták el. – Irod. László Gyula: A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge (Bp., 1943).