fejetlen barát

TARTALOM

fejkendő

fejfa, fütül való fa, gombfa, kopjafa

a ref. és unit. temetők kizárólagos sírjele (→ sírjelek), némely, a kőfaragásban paraszti hagyománnyal is rendelkező vidék kő sírjeleit nem számítva. Az ev.-ok részben (pl. Kisalföld, Gömör, D-Erdély) fejfát használtak, de sok helyen – pl. ahol német nyelvű lakossággal érintkeztek (így Veszprém, Sopron m. több helyén) – keresztet alkalmaztak. A r. k.-oknál egyöntetű a sírkereszt használata. – Noha bizonyos formák történeti hátterét keresve egyes kutatók igen messzi múltba nyúltak vissza (pl. honfoglalás előtti temetkezési szokások maradványaiig), a faanyag romlandósága miatt a ma ismert fejfa-típusokat csak a 18. sz.-ig követhetjük, egyelőre nyitva hagyva azt a kérdést, hogy a fejfa a reformáció–ellenreformáció korában vált a r. k.-októl megkülönböztető sírjellé, (így sem kizárt a régebbi formai hagyományok folytatása) vagy éppen fordítva: a kereszt lett a r. k.-ok megkülönböztető jele. – A fejfát temetéskor a sír fej felőli végéhez tűzik be. Sok helyen lábfát szúrtak le a sír másik végébe, amely egy vagy gyakran több díszítetlen rúd, amelyen a halottat a temetőbe vitték. A fejfa anyaga tölgy vagy akác, esetleg cser, hossza 80–150, néha 200–300 cm. A földbe kb. 1/3 része kerül, ezt megszenesítik vagy kátránnyal kenik be, hogy tartósabb legyen. Egyes részeit általában elnevezik: a felső vég a homloka, feje, alatta esetleg nyaka, válla, középső rész a törzse, néhol dereka, földbe kerülő első vége pedig a lába, esetleg talpa. – A fejfát a halott hozzátartozója vagy a bognár, esetleg a faluban élő és faragást állandó melléktevékenységként űző ember készítette ácsmunkával, egy darab fából; ritkábban deszkából fűrészelve. Többnyire belevésték a halott nevét, ill. kezdőbetűit, és vésett felirattat (→ sírfelirat) látták el. A feliratot nem feltétlenül a fejfát faragó személy véste be, egyes vidékeken külön fejfaíró tevékenykedett. A fejfa legtöbb esetben díszített: bizonyos típusokat díszesen faragtak, ill. fűrészeltek ki, másokat bevésett díszítéssel láttak el. Gyakran korommal vagy szurokkal kenték be, ritkábban barnára, kékre, zöldre festették. Újabban elég általános a fekete szín. A fejfa színének életkorjelző szerepe is lehetett. Így a barna (néhol lila) középkorú, a fekete öreg halottakat jelölt. A fehér és kék újabban sokfelé a fiatal halottak színe (→ gyász). Több helyről származó régi adatok szerint vörösre festették az erőszakos halállal meghaltak fejfáját. – A fejfák három alapformája, ezen belül több alcsoport, ill. átmeneti eset különböztethető meg. Mindegyik forma olyan egyszerű továbbfejlesztése az alapadottságoknak (nyersanyag, technika), hogy az azonos funkció révén bárhol bármelyik kialakulhatott, egymástól függetlenül is. Ezért kétséges – bár nem minden esetben kizárt – akár ősi szokások (pl. csónakban temetkezés), akár ősi jelképrendszer, ill. ábrázolásmód maradványait keresni a 20. sz.-i fejfákon. A típusok elterjedési képe meglehetősen tarka; bár a nagyobb tájegységekre általában jellemző egy-egy uralkodó típus. Egy-egy kistájon, esetleg csak néhány szomszédos vagy éppen egyetlen községben gyakran sajátos, helyi altípus jelenik meg. – 1. Fatönkös fejfa: Fatönk majdnem természetes állapotában. Eleje jobban megmunkált (és felirattal ellátott), hátulja, ill. másik három oldala kevéssé, vagy egyáltalán nem. Mint legegyszerűbb forma az egész magyar nyelvterületen megtalálható, olyan községek temetőiben is, amelyeknek jellemző képét egyébként más típus adja. A fejfa elején, ill. homlokán gyakori a vésett vagy karcolt díszítés: körben elhelyezett csillag, szomorúfűz, különböző virágok, ritkábban foglalkozást jelentő eszközök: szekerce, balta, fogó, hal, orsó stb. E típus alcsoportját képezik a Szatmár m.-i ún. csónak alakú fejfák is (amelyeket – nem bizonyíthatóan – régi magyar csónakban való temetkezéssel hoztak kapcsolatba, kiképzésében a csónakba temetett ember képmását látva). Ennek háta nem lapos, hanem a törzs hátán él fut végig. – 2. Oszlopos fejfa: Minden oldalán egyforma kiképzéssel faragott, négyzet vagy téglalap, ritkábban kör alaprajzú. A felső, homlok fölötti része általában átmegy kör keresztmetszetbe. Többnyire igen díszes faragással ellátott, de ismertek egyszerűbb formák is. Némelyik táji forma kiképzésében, díszítésében hasonlít az ugyanazon a vidéken faragott kapubálványokhoz. Nagyobb összefüggő táji foltokban (helyenként csak egy-egy községben) a magyar nyelvterület sok helyén elterjedt, néhol szórványosan egy-egy példány, másutt mint a temető fő jellegzetessége (így Pest, Tolna, Somogy, Bereg m. több helyén, a nyelvterület északi részén stb.). Több, e típusba tartozó jellegzetes altípus különböztethető meg. Ilyen a Székelyföldőn, Kalotaszegen elterjedt, de az Alföld több helyén is (pl. Fülöpszállás, Albertirsa, Monor stb.) fellelhető kopjafa, amely egyes vélemények szerint – legalábbis Székelyföldön – a kopjás temetés emlékét őrzi. (A hódoltság kori törők temetők elterjedt sírjele volt a halott mellé szúrt dzsida.) Meglétére már hódoltság kori források is utalnak. Faragása és díszítésmódja a guzsalyéhoz hasonló: karcsú testét mind a négy oldalán egyformán vésett mértanias elemek díszítik. Gyakran festették is. Általában nincs „homloka”, így felirata sem; többnyire csak a halál évét vésték rá. Csúcsa általában virág, gömb, buzogány, láng, szív stb. díszekben végződik, amely néhol a halott nemének megkülönböztetésére is szolgált. Erdély sok helyén – pl. Háromszékben – gombfának nevezik, ugyanitt a lábfát nevezték kopjafának is, így a kopjafa már nemcsak ehhez az altípushoz kapcsolódik. Másik jellegzetes alcsoport a leginkább D-, DK-Alföldőn elterjedt, de másutt is előforduló gombosfák, ill. turbános fejfák csoportja, amelyek formai kiképzése valószínűleg hódoltság kori török hatásra vezethető vissza. – Az ún. emberalakú fejfák e típusba tartozó formái néhány Pest m.-i, É-mo.-i, dunántúli községben, D-Biharban, Szilágyságban ismertek. Közös bennük, hogy formájuk fejjel, nyakkal, törzzsel rendelkező emberre emlékeztet; néhol, pl. a Kisalföld és a Szilágyság több helyén a férfi halott fejfája csúcsos végű („süveges”), a női halotté gömbölyű („kontyos”). Felmerülhet, hogy ezek – és más antropomorf formák – a halott képmásának kifaragására lennének visszavezethetők, de lehet szó másodlagos, leginkább csak a terminológiában megnyilvánuló → antropomorfizmusról is. – 3. Táblás fejfa: Deszkából kifűrészelt tábla, ill. legegyszerűbb formája oszlopra szögezett deszka, amelynek lehet külön rászögezett fedele. Egyes vidékeken feltehetően a sírkövek lapos és széles formáinak utánzata, és mint ilyen újabb jelenség. Az egyszerű formák mellett gyakoriak a fűrésszel gazdagon kicsipkézettek, sokszor áttört díszítéssel, esetleg az első lapon vésett díszítéssel. Az egész nyelvterületen előfordul; egy-egy kistájon vagy egyes községekben az egyedi díszítésmód adta alaptípusokkal. Kiképzése több helyen hasonló az ugyanott készített széktámlákéhoz. Némely D-dunántúli és sárközi forma határozottan antropomorf jellegű. A felismerhető emberalakot néha arcként értelmezhető díszítéssel is ellátták. Ez utóbbi formák balkáni kapcsolatai valószínűek. – Irod. Solymossy Sándor: Ősi fejfaformák népünknél (Ethn., 1930); Csalog József: A sárközi református temetők emberalakú fejfái (Népr. Ért., 1940); Csalog József: A szentesi református temetők gombosfái (Népr. Ért., 1957); Timaffy László: Emberalakú fejfák, sírkeresztek kisalföldi temetőinkben (Arrabona, 1963); Balassa Iván: A magyar temetők néprajzi kutatása (Ethn., 1973); Nagy Dezső: A magyar fejfák és díszítményeik (Folklór Archívum, 1974. 2. sz.).