fejfa, fütül való fa, gombfa, kopjafa

TARTALOM

fejlődés

fejkendő

a nők fejét borító, különböző méretű, ritkán hosszúkás, általában négyzet alakú lepel, melyet átlósan összehajtva vagy hajtás nélkül rögzítettek a → kontyra. Egyéb elnevezései: fejre való kendő, féruha, fedél, fidel, bibor, ruva. A 16–17. sz.-i úri viselethez hasonlóan a paraszti női fejviseletben csaknem a múlt század közepéig viselték a kivarrott és csipkével díszített fehér patyolat, majd batiszt és tüll feklendőt is. A korábban csak hétköznapra felkötött színes, tarka (kékfestő) fejkendők mellett, a múlt század végén ünnepeken országszerte közkedveltek lettek a finomabb selyem, kasmír, rojtos szélű fejkendők és téli változataik, amelyeket posztóból, gyapjúból készítettek. – Az átlósan háromszögűre hajtott fejkendőt a → főkötő felett a tarkón hátrakötötték, csárdásos, menyecskésre kötött (Felvidék) fejkendőnek is nevezve. A főkötőre áll alá való (Martos), elöl hajtogatott, megtűzött vagy megkötött fejkendőt is teríthettek. A fejkendőt előbb a felső főkötő, majd egyre gyakrabban az alsó főkötő helyett is használták. A fejkendő kötési módja helyi ötletek adta formában állandósulhatott, mint a kapuvári cucáskendő kötése, és használatra rögzítetten előkészítve átmenetet is képezhetett a főkötők felé, sőt felső főkötővé is módosulhatott. Ide sorolható az ún. hosszú kendő: kb. 2–3 m hosszú, fél m széles, keskeny végén esetleg kivarrt fejkendő, amelyet egyszerűen fejre borítva, nyak köré tekerve, ill. fejtetőre hajtogatva viseltek az asszonyok. – A kontyra tűzött, elöl kézzel összefogott fidél (Alföld), férevető, takarító (Somogy m.), köcöle (Őrség) használata általános volt. – A nyak köré tekert, elől lelógó vagy ruha alá fogott hosszú kendő, a felföldi bulázó, fidel, a körösfői kontyoló fátyol („dulandlé”) különböző megkötési módja szórványosan jelentkezett a 17–18. sz.-tól a magyar női fejviseletben. Szintén nyak köré tekert, de díszes fejű tűkkel rögzített hosszú kendőt viseltek Erdély K-i sarkában és a D-Dunántúlon. A bogláros tűkkel megfogott → bíbort, a tekerődzőfátyolt a sárközi, érsekcsanádi menyecskék még a 20. sz.-ban is felvették. A hosszú kendőnek pacsa, → hátravető elnevezése és a 16. sz.-i Itáliában is ismert sajátos, fejtetőre hajtogatott, szögletesre merevített formája talán a 18. sz. végére jutott el a DNy-dunántúli parasztasszonyok fejviseletébe, és csak a 19. sz. végén szűnt meg divatja. – A hosszú kendő általában az új asszonyt illette meg, akár az újmenyecske-főkötő. Ilyen jelleggel a 19. sz. közepétől a fátyol vette át fokozatosan a szerepét. – Irod. U. Kerékgyártó Adrienne: A magyar női haj és fejviselet (Bp., 1937); Gönyey Sándor: Adatok Galgamácsa néprajzához (Népr. Ért., 1940); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Gáborján Alice: A szlavóniai magyar falvak női viselete összetételének és alakulásának néhány jellegzetessége (Ethn., 1969).