főkötő

csupán asszonyokat megillető, a férjes nőt jelképező, fejet borító öltözetdarab. Rendeltetése szerint különböző anyagokból készült, egy-három darabból alakították, szabott részeit homlokpánt és hátlap szakkifejezéssel jelölik. A főkötő tartozéka volt még – felerősítési módja szerint – a korcba fűzött főkötőfűző vagy a homlokszorító szalag. A főkötőt csipke, pántlika, gyöngy díszítette vagy kivarrták. – Funkció szerint két részből állt: alsó és felső főkötőből. Az alsó a hajkonty (→ konty) leszorítását szolgálta. Aszerint, hogy a kontyot csak fedte, vagy a konty formáját is alakította és rögzitette, puha főkötő, ill. kéregfőkötő szakkifejezés jelöli. A puha főkötőt vászonból, gyolcsból, más egyszerűbb anyagból is szabhatták és csak ritkán díszítették. A félgömb vagy kúp formájú kéreg anyaga lehetett fa (mint a göcseji, hetési fakonty és a rábaközi kobak); lehetett keménypapírhoz ragasztott vászon (mint a mezőkövesdi és hasznosi tok, ill. hegyeskonty), de készülhetett formázott keménypapírból (miként a D-dunántúli kápli vagy az ormánsági kácsis). Ugyancsak keménypapír karika az aszódi karima vagy a bujáki konty. Mezőkövesden, Szentistvánon szalmafonatból, Tardon bőrből készült alsó főkötőt is hordtak. A kéregfőkötőket vagy a hajhoz erősítették, a kontyra varrva, tűzve (Dunántúl), vagy puha alsó főkötővel, homlokszorítóval, esetleg kendővel kötötték le. – A felső főkötő két alaptípusát különböztetik meg: a 17. sz. közepén a főnemesi női viseletben kialakult a hajkontyot borító, de az előhajat láttatni engedő ún. kontyfőkötőt és a 18. sz. végétől terjedő, az előhajat is fedő, eredete után német főkötőnek is nevezett felső főkötőt. A kontyfőkötők finom vászonból, gyolcsból, lyukashímzéssel, rátéttel (Kisalföld, Közép-Dunántúl) vagy selyemből és más finom matériából is készülhettek. Lágy anyaguk miatt sokszor kéregfőkötőn viselték őket. Kéregfőkötőre, esetleg drótvázra feszültek részben a necc (Békés, D-Dunántúl) és a csipkefőkötő, pl. aranycsipke (Felföld) felső főkötők is. A kevesbé díszes felső főkötő egyszerűbb kiadásban alsó főkötővé válhatott. – Az újabb debreceni főkötő, a kaskétli fekete, ritkán viola, ill. fehér selyem, bársony is lehetett. Az alföldi mezővárosokból debreceni, kecskeméti főkötő néven indult hódító útjára, majd több soros fodrosra húzott csipke vagy selyempántlika dísze miatt tarjagos (Kunság), budréjos, rakott (Erdély) jelzővel leginkább az alföldi és az erdélyi ref. magyarság körében terjedt el. Míg a kaskétli esetleg egyszerűsödve, de lényeges formai változás nélkül maradt meg, ill. veszett ki végül, a kontyfőkötők között az alakítások új változatokat hoztak létre. Ezek létrejöhettek úgy, hogy a felső főkötőt véglegesen rádolgozták a kéregfőkötőre, ill. a puha felső főkötőt eleve kéregpapírral merevítették (Felföld), de az egyes alkatrészek is sokszor funkciójukat veszítve, megnagyobbodva megváltoztatták a felső főkötő külső megjelenését. A korábban egyszerű madzag főkötőfűző pl. a D-Dunántúlon 5–6 cm széles, fülszerűen visszahajtott, díszített pánttá szélesedett, a homlokszorító, a fejszorító vagy közép pedig keménypapír karikává záródott. Ez utóbbi a Felföldön homlokcsík néven díszszalaggá, összefüggő sora rakattá (Kazár) módosult az ünnepi felső főkötő alatt. A felső főkötő legújabb típusát azok képviselik, amelyek az alsó főkötő fölé előre elkészített, rögzített, hátrakötött → fejkendőből alakultak felső főkötővé, vagy utóbb már korábbi formájukat utánozva ki is szabták őket. A legismertebb ezek közül a ludányi „singolt, vasalt” farkas- vagy kacsafarkú fékelő, a kiskomáromi füles-, sarkos- vagy farkosnecc vagy a szakmári fityula. De a hátrakötött kendő előre rögzített formában az alsó főkötőre szerelve is felső főkötőt alkot a hollókői viseletcsoport menyecskéjénél (→ fejviselet). – Ünnepi felső főkötő az újmenyecske-főkötő, melyet a lakodalom éjszakáján először felkontyolt asszony fejére tettek. Ezt csak meghatározott ideig, pl. az első gyermek megszületéséig viselhette az új asszony. Megkülönböztetettséget általában anyagának megválasztása pl. aranycsipke (Felföld), vagy a többihez viszonyított túldíszítettsége jelezte, mint a barcasági homlokszorító helyett a menyecskepántlika használata. A menyecske az általánosan használttól eltérően szabott, ill. más fejviseleti darabbal kiegészített is lehetett. Legszebb példaként a mezőkövesdi fekete fátyollal viselt suta és a hollókői viseletcsoport menyasszonyi koszurúval felszerelt nagyféketői említhetők, amelynek hátlapját dús szalagdíszítés is borította. – A leginkább ünnepeken használt felső főkötők küzül a korosodó asszony a díszesebbeket lassan elhagyta, az idős asszony már csak a legegyszerűbb alsó főkötőt viselte, s mint halotti főkötőben, abban is temették el. A főkötő fölött, alkalomtól függően, fejkendőt is viseltek. – A főkötő általában kis sapka megnevezéssel, a → gyermeköltözet tartozéka is volt, amelyet az áll alatt megkötöttek, s a fület is takaró széles homlokpántjával a fej védelmét szolgálta. – Irod. U. Kerékgyártó Adrienne: A magyar női haj- és fejviselet (Bp., 1937); H. Kerecsényi Edit: Az asszonyok fejviseletének alakulása Kiskomáromban és környékén az elmúlt kilencven év alatt (Népr. Ért., 1957); Fél Edit: Népviselet (Bp., 1962).