Csip-csip csóka

TARTALOM

csipkebokor, csipkefa

csipke

többféle technikával készíthető, mintásan áttört laza vagy tömöttebb szövedék. Több ismert fajtája közül a magyar népművészetben jelentős: a → rececsipke, a varrt, a tűzött vagy tűcsipke, a vert csipke, a fonott csipke (sprang technika). Kisebb jelentőségű a horgolt csipke és szinte elhanyagolható a kötött csipke. A csipkék közé szokás számítani a → rojtkötést is. A tűvel varrt csipkék megelőzték a vert (klöpli) csipkéket, de mindkettő közös forrása az áttört munkákban: a → szálvonásos, szálszorításos és a → vagdalásos technikában kereshető. Ezeknek és a csipkéknek korai mintái, amint ezt a mintakönyvek mutatják, megegyeznek. – Nálunk a varrt csipkét, amelyet hurkolással és átcsavarással készítenek, jórészt csak vászonszélek összeállítására alkalmazták: lepedőkön, abroszokon, párnavégeken, ingeken, gatyákon és pendelyeken. Szegésül, pl. ingek ujján csak ritkán fordul elő. – Országosan elterjedt a vert csipke is, de a magyarok közt csak szigetszerű készítési gócait ismerjük; a vert csipke nagyobb része felföldi vándorárusok révén jutott el a falvakba. Innen a levéltári adatokból is ismert „tót csipke” elnevezés, amely azonban inkább a közvetítő kereskedőkre utal. A készítők közt ugyanis – legalábbis a korai időkben – jelentős szerepe volt a bányavárosok német nyelvű lakóinak. A Sárközben a főleg női ingek ujjába való vert csipkét, a gabócát készítették fehér kendercérnából; Torockón – egészen kivételesen – színes gyapjúszálból vertek csipkét a kötények és mellesek díszítésére. Találni helyi készítésű vert csipkét a D-Dunántúl és a Felföld több magyar csoportjánál is, ezek fehérek, jobbára vastag szálúak és tömött mintájúak. A csipkeveréshez több eszközből álló felszerelés szükséges: a fűrészporral megtöltött csipkeverő párna, a csipkeverő fácskák (amelyekre a rendesen cérna-, ritkábban selyem- vagy gyapjúszálakat feltekerik), papírra rajzolt minta (amelyet a párnán a készülő csipke alá fektetnek) és a gombostűk, amelyekkel a kettesével összefogott szálakat a minta fölött letűzik. – „A csipke kezdeteikor nem helyeztek súlyt a fonal finomságára. A varrt és a vert csipkénél is a tartósság volt a fontos... és a minta tisztasága” (M. Schuette) – így volt ez a 17. sz.-ban Itáliában, pontosabban Velencében, e két csipketechnikát elindító és kialakító városban. Ezen a szinten találjuk a magyar népi csipkének mind a vert, mind varrott változatait. – Irod. Schuette, M.: Die Spitze (Čiba Rundschau, Nr. 81); Ricci, E.: Old Italian Lace (I–II., London, 1913); Ferencz Kornélia: A tűzött csipke (Bp., 1937); Hanisch, A.: Die Klöppelspitze und ihre geschichtliche Entwicklung (H. n. 1959); Ember Mária: A csipke (Bp., 1962); Csernyánszky Mária: The Art of Lace-Making in Hungary (Bp., 1962).