| mezőkövesdi bútor | TARTALOM | mezőkövesdi matyó népviselet |
mezőkövesdi hímzések, matyó hímzések
Mezőkövesd város sokféle és nagyszámú hímzésanyaga. Nem jellemezhető egyetlen stílussal vagy mintakinccsel, mert egymást váltó, egymás mellett élő, alakulásukban megfigyelhető különböző hímzésféleségek tartoznak bele. Ágyi és testi ruhára egyaránt varrták. A hímzéseket itt is, mint a többi kiugró hímzéscsoportnál, tekintélyes számú szőttes kísérte végig. A hímzések három csoportba sorolhatók. – 1. Legkorábbinak a piros vagy kék-piros pamutfonallal, szálánvarrott technikával készült kendervászon párna- és lepedővégek tarthatók. Mintáik, a hétágú virágtő pávákkal, a Bourbon-liliomok sora a régi stílusú dunántúli és orosházi hímzésekhez állnak közel. – 2. Vastag kendervászon lepedő fehér → vagdalásos, → laposöltéses mértani mintákkal, az utóbbiak hosszan, az I. világháborúig fönnmaradtak. A dunántúliakéhoz hasonlóan kis és nagyobb méretű kockák váltogatásával formálják ki rajtuk az erőteljes és egyszerű mintákat. Az emlékezetes, sajátos hímzések azonban itt is szabadrajz alapján készültek. A régiek még színezésükben, mintaszerkesztésükben tartózkodóak. Kisebb részben kendervászon, nagyobb részben gyolcs lepedőszélekre varrták őket piros-kék pamutfonallal. A lepedőszél fő mintája koszorúba foglalt rozetták sora. A széles peremdísz vagy szépen rajzolt, szabályosan ismételt ötágú virágtövek sorából áll, vagy ritkásan elhelyezett rozettákból, amelyeket könnyed leveles, rozettás, tulipános indák kereteznek. A virágtövek alján kis bóbitás madarak állnak. A rozetták szirmait nyolcasöltéssel töltik ki oly módon, hogy előbb a körvonalat → száröltéssel kivarrják s a nyolcasöltéseket ezekbe fűzik. A rozetták közepén egyesével elhelyezett → Margit-öltések vannak, az indákat és térkitöltő spirálokat száröltéssel vagy → láncöltéssorral varrják, a madarakat lánc- és Margit-öltéssel. A kevés vászonlepedő még külön → lepedőszél nélkül készült, hasonlóan a szilágyságiakhoz, a gyolcslepedőkbe azonban már szalaggal keretezett lepedőfiókokat illesztettek. Ezek a hímzések szabályosan, szakaszosan ismételt virágtő- és rozetta-motívumaikkal, piros-kék színösszeállításukkal, ha sajátos változatként is, de beilleszkednek a régi stílusú országos hímzőgyakorlatba. A múlt század második felében – a viselet, házbelső színessé, cifrává válásával együtt – ebből a hímzésből alakult ki, átmenetek során át követhetően, az az új, szabadon tervezett színes matyó hímzés, amely a parasztos népművészeti stílusoknak szinte már túlfokozott, legharsányabb megvalósulása. A stílusváltást, mely együtt járt a technika változásával is, a régies kendervásznon kezdték. Továbbra is kék-piros pamutfonallal, de laposöltéssel varrták az első föllazított kompozíciókat, melyeken a „matyó rózsává” váló rozettákat szabadon kanyargó indákra fűzték, ehhez kapcsolták a leveles ágakat is. Az alakulás következő fokán a hímzőfonal és a színek is megváltoznak: gyapjú (de már nem szőr) fonallal, előbb csak a vörös és zöld árnyalataival, majd kék-sárga stb. beiktatásával varrják az egész lepedőfiókot zsúfoltan betöltő rózsákat, levélsorokat. A színesek mellett ebben az időszakban készültek csak kék, csak piros, csak fehér pamutfonallal, laposöltéssel varrt vászonlepedők is. Ezen a kisszámú darabon jelentkezik az a törekvés, hogy a színnel korhoz és alkalomhoz igazodjanak (mint pl. Erdélyben, főleg Kalotaszegen). A hímzőtevékenység gyors növekedésével, a kompozíció szabadabbá, képlékennyé válásával a jelesebb előrajzoló, tervező „íróasszonyok” többé-kevésbé eltérő mintaszerkesztéssel dolgozhattak. Egyesek ragaszkodtak még valamelyes szimmetriához, vagy legalább belső egyensúlyhoz, mások egyenesen aszimmetriára törekedtek. A zsúfolt felületet a színek váltogatása tagolta. Akik jobban kívánták élénkíteni a mintát, átöltötték a rózsákat más színű → ágasöltéssel, hosszú öltésekkel, esetleg pettyekkel. Ezen a szinten meg is állt a tovább már sem színben, sem tömöttségben nem fokozható hímzés. A lepedők fehér gyolcs ágytakaróknak adták át helyüket, melyekre a korábban csak templomi használatra szánt darabokat tervező „egyházi íróasszonyok” ritkás mintái kerültek. – A lepedőhímzés változásait nagyjából követték a férfi ingujjhímzések. Ezeket a szertelenül bő és hosszú gyolcs ingujjakat a tiszta fehér lyuggalásos-huroköltéses mintákból kiindulva először piros-kék, piros-kék-sárga pamutszálas, laposöltéses rózsákkal, levélsorokkal varrták ki egyre tömöttebben és szélesebben. A tarka szűcsselymes hímzés, mely ezt követte, már csak a színezést gazdagította. – 3. Ez a hímzéscsoport a kötényeken van. Legkorábbiak a több színű gyapjúszállal, laposöltéssel varrt kicsiny virágminták. Ennek nyomába lépett a szűcsselyemszálas hímzés. Megnövelték a motívumokat s vele a telehímzett felületet. A kötény- és ingujjhímzéseken a mintaszerkesztés alapja mindvégig a → vízfolyás, a hulláminda maradt, alá és fölé elhelyezett kisebb-nagyobb rózsákkal. A hímzés elburjánzásával a kötényeken számos hímzett sáv kerülhetett egymás fölé, a motívumkincs azonban nem bővült. Fő eleme a rózsa maradt, amelyből legénysurcra 5–7 illett, a lányéra 9. A legkésőbbi darabokon, kötényeken is, ingujjakon is megjelenik a műselyemfonál. – A maguk használatára készített hímzések mellett korán megjelent Mezőkövesden a kereskedelem számára, kereskedők által megszervezett és irányított hímzés is. Minél kevesebb fonallal és munkával minél nagyobb felületet kívántak díszíteni, a mindenkori vásárlói ízlés szerint színezve. Ez az eredetitől egyre távolodó tömeges munka különösen a két világháború közt volt városon és falun egyaránt kelendő. Ahogy a közvélemény túlértékelte ezt a másodrendű matyó munkát, a szakemberek viszont nemegyszer az eredetit is leértékelték. Feltételezhetően ezért nem készült a mezőkövesdi hímzésekről számottevő feldolgozás. Az említett technikákon kívül igen jelentős még a → szűcshímzés és a → szűrhímzés. A színes → subrikolások, → horgolások érdemesek még említésre. Varrtak még speciális öltözetdarabokra legújabb stílusú hímzéseket is. – Irod. Dajaszászyné Dietz Vilma: Mezőkövesdi hímzésminták (Bp., 1953); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).
