szüreti tánc

TARTALOM

szűrjegy

szűrhímzés

a → szűrökön alkalmazott, gyapjúval hímzett díszítés, vagy ahogy a szűrszabók emlegették: virágozás (→ pávaszem), mivel minden motívuma növényi eredetű. A szűr, ill. a szűrposztóból készült ruhadarabok díszítését ősi eredetűnek véljük, különösen a dunántúli szűrök posztó → szegését. Írásos feljegyzéseink már az 1627. évi árszabásban is emlegetik a posztóval szegett gallérú szűrt. Forrása lehet a díszítésnek a toldások közé vett színes varrásvédő posztó csík is a → vóc. Ennek díszítőelemmé válása lépésről-lépésre nyomon követhető az oldalrészek: a → pálha és az → aszaj összetoldásánál keletkező H alakú vóc betoldáson. A vóc színes posztója egyre jobban kiszélesedett, előbb egy, majd több sorossá vált, díszes leöltéséből és színes fonallal való levarrásából hímzett foltok keletkeztek. A ma ismert és a magyar hímvarró művészet remekének tartott szűrhímzések kezdetét és eredetét mégis a 19. sz. elejére tehetjük. Az e korból fennmaradt → szűcsmintakönyvek és → szűrszabó mintakönyvekben megtalálhatjuk virágozásának alapjait. E mintarajzok az akkor divatozó, a táblabíró kor naturalisztikus virágbokrétáit utánozzák. A szűrhímzés akkor és abban alkotta a legszebbet, amikor ebből a tarka, a polgári érzelgősséggel telített csokrokból olyan ornamentikát alakított, amely összegezte a magyar ízlés törvényszerűségeit. Néhány évtized alatt a Bach-korszak után, mintegy ellenállásként a németesítéssel szemben, a hazafiság szimbólumaként virágzott ki a szűrhímzés teljes pompájában. A nemzeti divat, a mesterek versengése, de nem utolsósorban a gazdasági konjunktúra teremtette meg azt a hallatlan bőséget és változatosságot, amely a → szűcshímzés mellett a szűrhímzést a magyar díszítőművészet leggazdagabb tárházává fejlesztette. Hanyatlása már a 19. sz. végén el is kezdődött, s a szűrkészítés az I. világháborúval be is fejeződött. A szűcskönyvekből örökölt aprólékos és naturalisztikus virágozást a vastag szűrposztó nem tűrte, ezért erősen stilizálta a virágokat. Hímzéssel könnyebben kitölthető formákat alkotott, ha a motívumok nagy felületűek voltak, akkor azokat változatos leöltésekkel megtörte, díszítette. A szűrhímzés uralkodó motívuma a rózsa, melynek számtalan változata van. Leggyakoribbak a 6, 8, 12-esek, de kedvelték a „kerített” rózsákat is, melynek széleit nem csipkézték. Ugyanilyen fontos motívum a rózsabimbó is. A szűrhímzés gyakori eleme a forgó- vagy malomrózsa. A tulipánnak és a szegfűnek is számtalan változatát alkalmazzák. A szegfűk között is van csipkésen és simán, egyszeresen és többszörösen kerített. Kisebb jelentőségű motívumok a nefelejcs, a bogyó és a gyöngyvirág. Legkedveltebb levele a rozmaringlevél, amelyek a kompozíciónak megfelelően könnyed hajlékonysággal egymáshoz simulva ölelik körül, foglalják egységbe a bokorvirágok és folyódíszek motívumait. A Felvidéken és a Dunántúlon gyakoriak még a fogazott szélű rózsalevelek is. – A szűrhímzések jellemzői: a hímzett területen a motívumokat tömör bokorvirág vagy folyóvirág foltokba való sűrítése, azok közt nem hagynak „parasztot” azaz hímzetlen hézagot. A hímzett foltokon belül a virágokat és leveleket indák, szárak tartják össze, foglalják egységbe. A zsúfoltságot feloldja a motívumok szín- és formaritmusa. A tömör foltokat úgy szerkesztik össze, foglalják magasabb egységbe, hogy azok és a hímzetlen területek negatív foltjai együttesen hatnak. A szűrhímzésnek ezek a törvényszerűségei a kunsági szűrökön alakultak ki klasszikusan, de főbb fonásai a legszebb bihari és felvidéki szűrökön megtalálhatók. A szerkezeti és formai jegyek kialakítása együttjárt a magyar szűrhímzés színhasználatának kikristályosodásával. Ennek jellemzőit Fáy Aladár megállapításai alapján a következőkben foglalhatjuk össze. A szűrposztó nyersfehér alapszínéből a díszített folt uralkodó színe tüzel, többnyire a vörös, de gyakran a fekete, a zöld vagy a vöröses barna. Ezt a színt csak megélénkíti, fűszerezi az apróságok színe. Ez lehet bármi, csak jól elváljék a díszítmény általános színétől: feketében pl. vörös, zöld, kék; vörösben zöld, fekete, kék, sárga stb. Ez a tömegelosztás teszi, hogy a magyar szűr nem tarka, hanem komolyan és ünnepélyesen színes. Az élénk sárga csak ritkán fordul elő, akkor is kis foltokban, mint ragyogtató alapozás. Nemcsak a színek tömegében, hanem természetében is határozott különbséget kíván a szűrhímzés. Az élénk színt a tompított ellentéte közé szereti beágyazni, hogy annál jobban tüzeljen. Nemigen használ rokonszíneket egymás mellett, de a hanyatlás korszakában, a század végén, a polgári ízlés hódításával ezeknek is remek példáit találjuk a hajdúsági gyöngyszűrökön és a bihariakon. – Az egyes tájak és mesterek szűrei sokszor csak egy-egy részletében közelítették meg ezeket az alapvetőnek tartható ornamentikai szabályokat. A nagytömegű gyártás, az idegen bedolgozó munkaerő és a hanyatlás ideje főleg a színezésben bontotta meg a törvényszerűséget. – A hímzett szűrök mellett, a varrógép térhódításával az 1870-es évek után egyre nagyobb népszerűségre tettek szert a → rátétes szűrök. Bihar m. volt ezeknek a hazája: Szalontától Nagyváradon át Kolozsvárig, északon Derecskéig. A vagdalásos rátétes mintákat a szalontai szűrök hímzés mintái áttételének tekinthetjük, megtartva annak aszimmetrikus bokorvirág kompozícióját és jellegzetes szegfűrózsáit. – A szűrhímzések túlnyomórészt laposhímzéssel varrottak. Használták a nyolcas-, tömő- és huroköltést is. Az egyik színből a másikba való átöltést beöltésnek mondják, a nagy foltokat ráöltéssel csillag-, vagy ágasöltéssel fogják le, ill. élénkítik. – Irod. Huszka József: Magyar díszítő styl (Bp., 1885); Bátky Zsigmond–Györffy István–Viski Károly: Magyar népművészet (Bp., 1928); Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930); Fáy Aladár: A magyar díszítő ösztön (Bp., é. n.).