mezőkövesdi hímzések, matyó hímzések

TARTALOM

mezőőr

mezőkövesdi matyó népviselet

a mintegy 20 000 lakosú egykori város korábban mezővárosias, később parasztos öltözete. A korábbi szakirodalomban a szomszédos Szentistván és Tard öltözetét is általában matyónak minősítették, mi azonban csak Mezőkövesd öltözetét tartjuk matyónak. – A férfiviselet régies formája az alföldi, ill. országos parasztviseletnek felelt meg, így a körhaj körfésűvel, amit még e század elején meg lehetett találni, a kunsüveg viselésének emléke, a rövid derekú, borjúszájú ingek T kivágással, melyeket az emlékezés szerint → tüszővel viseltek, a szárközepéig érő vászongatya, a szűr cifra és egyszerűbb változataiban, a gazdáknál a → suba „bunda” néven; ezek mellett a ködmönnek, szűrkankónak jóformán csak az emléke maradt fenn. A köztudatban ismert matyó viselet kialakulásakor, a múlt század második felében, főleg a végén már gyolcs és posztó öltözetdarabokat is viseltek. Gyolcsból vállfoltos, galléros, bekötős ing lett a divat. Az ünneplő példányoknak olyan szertelenül bő és hosszú lett az ujja, mint sehol az országban, 30–40 cm széles pamutos vagy szűcsselymes hímzés került a végükre széles, horgolt csipkével. (Ez a horgolt csipke olyan tömör és vastag volt, hogy verekedéskor megcsavarintva a kézfejen túl érő ingujjat, ütő fegyverként használhatták a legények.) Nyakkendőjük már készre formált, csokorra kötött, rózsás vagy fekete selyem rojtos széllel, amelyet nyakban kapoccsal csuknak. A mezőkövesdi matyó népviselet virágkorában is megmaradt a vászongatya ünneplőnek a gazdák közt, mellette az igen bő szárú gyolcsgatya a városházi elöljárók és a jómódú legények ünnepi díszöltözete lett. A téli felsőgatya mellett a nadrágviselet bejöttével fekete posztó ellenzős csizmanadrág terjedt el. Szinte csak egy emberöltőig voltak divatban a világoskék alapú, cifrán zsinórozott rövid menték, a vörös alapon ugyancsak cifrán zsinórozott pruszlikok mellett. Helyükbe lehajtott gallérú, gombokkal és zsinórozással kihányt fekete posztó mellények jöttek, hűvös időben a rokk nevű kabátfélét terítették a vállra panyókásan. A kötény későn jött divatba surc néven, de annál jobban felkapták, hímzéssel, aranycsipkével, rojtokkal megrakott változatait viselték gatyához is, nadrághoz is. A kötény elejébe tűzték a legények a horgolt szélű fehér zsebkendőket, a vőlegények a nagy selyem jegykendőt. A mezőkövesdi matyó népviselet fénykorában a „vágányos”, hosszában mélyen beütött kalap járta, csak későn tűnt fel a csúcsos kis kalap. A „vágányos” kalap mindkét oldalához tollat vagy bokrétát tűztek a legények, tollat jobboldalra, a rozmaringos bokrétát balra is, jobbra is. Ebben a korban bocskort csak a tarlón viseltek, csizmaviselés volt az általános, a szegényeknél bakancs járta. – A lányok hajukat befonva, leeresztve hordták, az asszonyok kontyba tekerték a fejtetőn és tok nevű csúcsos főkötőfélét tettek rá. Ezt kezdetben szalmából fonták, később kartonpapírból ragasztották és kásmírral vonták be, formája egyre kisebb és egyre hegyesebb lett. Mivel épp csak a kontyot takarta, alatta zsebkendőnek nevezett kiskendővel kötötték át a hajat. A toknak volt egy ünnepi változata, a fékető vagy régiesen suta. E tok elejéhez hat- vagy nyolcszögű kartonlapot rögzítettek, bevonták selyemszalagokkal, feldíszítették művirágcsokrokkal, aljára felkerült a → párta, továbbá a vőlegény bokrétájából virágok és azok a kis csokrok, amelyeket a főkötő gazdája kislánykorában mint gyermekhalottvivő kapott. Ez volt az új asszonyok ünnep délutáni és lakodalmi dísze. A sima tok fölé egyébként különböző módon megkötött fejkendők kerültek. Egyik sajátos változatuk a csavarítós kendő, amellyel leszorították a fejelőt és a hátul megtekert kendővégeket elöl, a tok előtt kötötték össze. Korábbi változatai rojt nélküliek voltak, a későbbieken elhatalmasodott a gyapjúrojt. A másik, ünnepélyesebb kendőkötés volt a sátoros forma. Ehhez a tokra illő és a tok által feltartott kartonvázat készítettek, amelyen bármilyen kendő, áll alatt megkötve, sátoros állást kapott. Utóbb egyes kendők is kaphattak egyedi merevítő sátoros bélést, elöl az összecsomózást rögzítették és kirojtozták – ez lett a szakállas kendő. A sokféle anyagú és színű kendő mellett még szinte napjainkban is látható egy-egy fehér fejkendő. Ezt Szent Anna kendőjének nevezik és viselője a szent tiszteletének jeléül hordja öreg korában is. – A matyó nők legsajátosabb öltözetdarabja az ing, mely igen változatos alakuláson ment át, míg maga ujjassá (blúzzá) nem lett – eltérően minden többi viselettől, ahol az ujjasok bejöttével az ing alsóruhává szorult vissza. Nem volt a viseletnek olyan alakulása, amely az inget fölöslegesnek tartotta volna, ez az igény még az utolsó szakaszban is kifejeződött a vendégujjak használatában. Általános volt a hosszú vászoning, bevarrott rövid gyolcs ujjakkal és az ünnepen efelett viselt mellévarrott ujju gyolcs röviding. A rövidinget viselték köznap is vászonderékkal, hozzá a vászonpendelyt. E századra a hosszú ing az öregeké maradt. A változások a rövid ingeken mentek végbe. Ujjuk anyagát már a múlt század nyolcvanas éveitől átcserélték előbb vékony áttetsző gyári „tintok”-ra, amit vörössel béleltek, azután fehér alapú rózsás atlaszra. A tintokujjakat még kerekre tömték, az atlaszujjakat már lerakták, kartonpapírral merevítették és felöltés után feltörték, feltolták tarajossá. Több csipkesorból készült fodrát kutyának nevezett csokros ingujjszorítóval fogták le. Az ingujj kelméje gyors egymásutánban változott, míg megállapodott a kásmírnál. Eddig nagy vállkendővel hordták, amit úgy kötöttek fel, hogy csak az ingujjak voltak láthatók. Ekkor gyors változás következett be: a vállkendő egyszerre nélkülözhető lett azáltal, hogy az ingnek nemcsak ujjait, hanem derekát is gyári kelméből, atlaszból, kásmírból készítették. Ez lett a fellökő nevű nyári ujjas, mely mellé télire hosszú ujjú, lityának nevezett változatok sora csatlakozott. A felsőtesten a sokféle vállkendőn kívül különböző borítású bélelt ujjasok szolgáltak téli öltözetül, valamint a kuzsunak nevezett ködmön. Ismerték korábban a posztóborítású mentét. A mezőkövesdi matyó népviselet szoknyája – noha az öltözet a régi stílusból átváltott az újba – megmaradt hosszúnak, és nem került alá sok alsószoknya. A parasztos stílusjelleget itt az egy vagy két alsószoknya rövid fodrának bősége adta, mely meghaladhatta a 60 métert is. Az apró ráncokba szedett, rendesen pruszlikos szoknyának ezt adta meg a bokában bővülő, harangalakú tartást. Amint a századfordulótól csökkent a fodor bősége, maga a szoknya alja kapott egyre több szőrszalag rátétet, ami kitartotta. Végül kemény spárgát húztak a szoknya szélébe, hogy jobban elálljon. – Többféle kötényt ismertek: a korábbi díszkötény neve bőkötő, három vagy négy szél fényes fekete klottból, festőből, kreppből, gallérba szedve, sűrűn ráncolva. Szegőcsipkéje túlnyúlik a szoknyán is, maga a kötény olyan bő, hogy szinte elfedi a szoknyát. Alján körül rózsaszín, sötétkék, sárga, fekete kásmir sávon gazdag ezüst, arany zsinórozás fut végig. A fehér vászonkötényt munkában használták. Ezeken túl ismeretes a híressé vált surc – keskeny egy szél kötény –, melynek ünnepi példányait hímzéssel, arany és ezüst csipkével, rojttal gazdagon elborították. – Papucsot már régen is viseltek, az idősebbek feketét, a fiatalok kivarrott sárgát. Télire fekete magas sarkú csizmát hordtak, ez is cifra volt. – A múlt század ötvenes éveiből eredő ábrázolások a matyókat még igen egyszerűnek mutatják. Az asszonyokon pendely, ing, vállkendő és kötény van, fejükön kendő. Viszonylag rövid idő alatt formálták ki a legcifrább, mással össze nem téveszthető öltözetüket: a csúcsos fejrevalót, a szűk, testhez simuló felső öltözetdarabokat, a széles vállat – vagy a bő ingujjal, vagy a vastag rojtos kendővel –, a bokánál kiszélesedő hosszú szoknyát, előtte bő kötővel vagy a keskeny surccal. – Irod. Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956).