stukkolás

TARTALOM

suber, tiltó

suba, bunda

a hosszúfürtű magyar juh szőrös bőréből készült, palástszerű, bokáig érő ruha. Az egyszerűbbeket 5–7 bőrből, az ünneplőket – kinek-kinek módja szerint – 12–24 bőrből csinálták. Ezek közül egy a vállbőr volt, melyet kissé karcsúsított téglalap alakra szabtak, közepét a nyaknak megfelelően kivették. Ehhez toldták az elejbőrt, a vállnál kerekített oldalbőröket és a hátbőrt. A zsákszerűen összevarrt bőröket elöl a nyakkivételtől végig hasították, az alját pedig egyenesre vágták, és irhával körülszegték. Nyaka köré egy egész fekete báránybőrből ún. kacagánygallért varrtak. – Eredetéről nincsenek bővebb adataink, valószínűleg nomád állattenyésztő korunk óta kísér bennünket. Suba szavunk szláv eredetű. A 13–17. sz.-beli írott emlékekben nagyobbrészt prémmel bélelt ujjas vagy ujjatlan ruhát jelentett. A szőrével befelé fordított, kívül selyemmel, szövettel borított suba Mátyás király idejében igen népszerű és előkelő viselet volt. A 16–17. sz.-ban a polgárság körében is igen elterjedt. Heltai Gáspár írja: „az előbbvaló időkben polgár uram eljárhat vala a fekete bárány bőrrel belet hatzokában…, de most szégyennek tartja, ha hát subában megyen… ha látod, hogy nyest ruhájában előballag, király kancelláriusnak nézed.” A borítás nélküli báránybőr subák a pásztorok és a nép körében terjedtek el. Bél Mátyás írja az alföldi pásztorokról (1737): „Nyers bőrből szabott felettébb szőrös ruhaneműben járnak, aminek bunda a neve.” A subát a nagykunságaiak, hajdúságiak és a délborsodiak bundának nevezték. A Dunántúlon és Erdélyben a ködmönök és mellesek néhány fajtáját nevezték bundának. A suba igazi hazája az Alföld volt, ahol az asszonyok is viselték. A Dunántúlon inkább csak Veszprém környékén divatozott az ünneplő suba. Erdélyben a Mezőségen a férfiak és nők egyaránt használnak subát. – A suba virágkorát a 19. sz.-ban élte. Viselője, használati célja, szabása és készítésmódja szerint a következő főbb fajtáit különböztették meg: ünneplő suba, juhászbunda, kocsiravaló suba és asszonysuba. – Az ünneplő subát nevezték templombajárónak, díszítése szerint pedig virágosnak, irhásnak (→ rátét) vagy almásnak is. A magyar paraszt egyik legszebb ruhája volt. Viseletét a pásztoroktól vette át. 1745-ben a váci püspök elrendelte, hogy a szolnoki lakosok a kiállhatatlan zsíros szag miatt juhászbundában a templomba lépni ne merjenek, de mivel a piszkos subát gálaruhának, a tisztességes fehér szűrt pedig megalázó öltözetnek tartották, nem engedelmeskedtek. Egy század múlva ezek a jobbára juhászok által készített zsíros subák, a szűcsmesterek munkája nyomán, a módosabb parasztság legszebb ünneplő ruhái lettek. Az ünneplő subát mérete, díszítése monumentálissá tette. A bővebbek palástja kiterítve teljes kört formált, aljának kerülete 4–6 m, hossza 120–130 cm volt. Készíttetőjének vagyoni helyzetétől és rátartiságától függően 12–24 bőrből szabták. Különösen a jászságiak és kiskunságiak voltak szertelenül bővek. Az ünneplő subát – eltérően a juhász- és kocsiravaló subáktól – nem erős ürübőrökből, hanem selymesfürtű, kikészítés után bársonyos tapintású báránybőrökből készítették. A suba öregnek tekintélyt, fiatalnak erőt, férfiasságot, hullámzása, a testen való ringása a járásnak, mozgásnak szépséget adott, szerkezeti tagoltsága, díszítése emelte a test derakasságát. A módosabb házasuló legénynek kijárt egy suba, de általában a meglett férfikorban viselték. A hivatali méltóságnak is velejárója volt. Sok népdalunk hirdeti népszerűségét és szólásmondásunk tekintélyét: Tele buksza, nagy a bunda! Bolondot szép suba nem illet, de guba! Guba gubához, suba subához! – intették a felfelé kapaszkodót. – A 19. sz. elejétől egyre inkább a bundavarró szűcsök remekelte irhás, virágos subák hódítottak. A bőröket meghagyták természetes fehér színükben, de Békésben és a Kiskunságban sárga földdel okker sárgára, Veszprém környékén taplóval vöröses-barnára festették. Az ünneplő suba ornamentikailag mesterien megtervezett remekmű volt. Deréktoldásán 15–25 cm széles keresztirha futott, melyet gazdagon hímeztek, a hosszanti oldalvarrásokat 2–4 cm széles vízfolyásos vagy almás szélű fehér vagy piros szálirha fedte. Az ünneplő suba fődísze a félkör alakú válltányér virágozás. Díszítése szerint a következő jellegzetes típusai voltak: a nagykunsági–hajdúsági kötözött aljú suba, a tömör, fekete virágozású borsodi, a zöldselymezésű jászsági, a halványsárga falú békési és kiskunsági (csongrádi, félegyházi, halasi), a remekművű csabai, a fekete-bordó-lilás árnyalatú kálomistás és a világosabb – kéket, sárgát is használó – pápistás kecskeméti suba. A Dunántúlon a Balatontól északra a sárgafalú veszprémi suba terjedt el. – A rideg életmódot folytató pásztorok legnépszerűbb és legcélszerűbb felső ruhája a juhászbunda, vagy a mosatlan bunda volt. A régi szólás is úgy tartotta: Bunda nélkül nem pásztor a pásztor! Eb a juhász bunda nélkül! Ha a juhász bundát nem ráz, hiába magyaráz! Bél Mátyás írja (1737): „…ha fáznak befordítják, ha melegük van, kifordítják.” Felfogta az őszi hideg esőt, a süvöltő pusztai szeleket, a pustoló hóförgetegben is őrködhetett benne a pásztor. Fektében ágya, derékalja, párnája volt. Amikor a jószágot vigyázta botjára támaszkodva, karja alá gyűrte, ha megúnta az ácsorgást, ülésnek használta: maga alá szedte, kötését a fara alá igazította, ha rámelegedett, földbe szúrt kampójára akasztotta, és árnyékában hevert. Mesterei a juhászok voltak, akik ősi soron 6–8 zsíros ürü bőrből varrták juhbélből sodort húrral vagy bőrből hasogatott szironnyal. Az igazi subához a bőrt ki sem mosták, csak kissé megpuhították, törték, mondván, hogy addig bunda a bunda, amíg a kos megszagolja, amíg benne a szőr természetes zsírossága, melyről lepergett az eső, nem járta a harmat. Az ilyeneket mosatlan bundának, subának nevezték. A Nagykunságon és a Hortobágyon az aljára 20–26 cm prém felhajtót, kötést varrtak, s ezt a bőr felőli részre bőrsallangokkal felkötötték, vagy felgombolták. Ez védte az alját a füvek harmatától, a felcsapódó lucsoktól. Az ilyen subát kötéses vagy kötözött aljúnak nevezték. A Kiskunságon és az ország más vidékein inkább sima vagy pendelyaljú subát viseltek. A juhászbundák egyedüli dísze az egész fekete báránybőrből készült kacagánygallér volt. Rátartibb juhászok a Nagykunságon és a Hortobágyon kártyás bunda vagy sallangos subákat csináltattak. Ezek is kötözött aljúak voltak. Elejére, a válla alá, csipkézett szélű, kártya nagyságú piros irha rátétet öltöttek, melyet fehér sallang szíjakkal fűztek át. Erre kötötték a dohányzacskót és a tűzkészséget. – A kocsiravaló és vásározó suba, a tanyára, vásárokra járó paraszt embernek, az utakat róvó fuvarosnak nélkülözhetetlen ruhadarabja volt. Ősztől-tavaszig nem maradhatott le a szekérről, de a gondos ember nyáron sem restellte feltenni, kivált, ha szabadban való éjszakázásra számított. Kevés szalonna, jó útitárs a bunda! – tartotta a közmondás. A bundákat rendszerint a bundavarró szűcsök készítették, 6–8 mosott és jól tört juhbőrből. Kiterítve legalább félkört formált, így várakozásnál, rávetve a lovakra, betakarta azokat. Az összevarrások közé fehér vagy piros → vócot tettek, s hogy némi csint adjanak neki, az alját piros, fekete vagy sárga irhával szegték, melyen hímzett rozmaring levélsor futott. Békésben és a Kiskunságban sárgaföld iszapos levével agyagolták, vagyis sárgították. Ilyenre csak módosabb gazdáknak telt, akiknek az ünneplő subájuk mellett 2–3 kocsiravaló subájuk is volt. A szegény ember: cseléd, béres, kubikos – hacsak tehette – szerzett egy munkássubát, amely 5–6 bőrből egyszerű készületű volt, de megtette a kimustrált, az esőtől megzörgősödött tökhaj suba is, amit a Nagykunságban csattanásnak, Hódmezővásárhelyen darudübögőnek vagy vergönyének neveztek. – Az asszonyokat illető legnépszerűbb téli felsőruha az ország egyes vidékein az asszonysuba vagy kissuba volt. Ezt is a magyar juh szőrös bőréből készítették. Körgallérszerűen a vállakra illeszkedett. Szabásuk egyszerű: a vállakon összetoldott elej- és hátrészből és két oldalt a vállakon kerekített oldalbőrből állt. A hosszabbak szabása megegyezett a férfi subákéval. Jellemzője a kb. 25 cm széles, fodros vagy leöltött fekete hasi báránybőr gallérja. Ugyanilyen prém szegte elöl és alul is. Álló nyaka 5–6 cm-es. A legrégebbiek – az emlékezők szerint – a 19. sz. első felében még fehér színűek voltak, naturalisztikus virágozással, de már ekkor kezdték gubacs, dió vagy eperfa tapló kifőzött levével barnára festeni. Eredetéről keveset tudunk. A régebbi típusok szabása alapján feltételezhetjük, hogy a férfi subák nyomán terjedtek el. A polgári viseletben való előfordulása viszont arra enged következtetni, hogy az úri-nemesi ruházat „subicáinak” népies változatai. Ábrázolásokon és a szűcsárjegyzékekben a 19. sz. elejétől fordul elő, amikor – kiszorítva a ködmönök és menték divatját – a Tiszántúlon szinte minden asszonynak volt kisbundája. A szegény asszony ócskán vett vagy a gazdaasszony mellett való szolgálataiért kapott egy-egy használtat. A férjhezmenő gazdalánynak ládájába tartozott. A Kunságon és a Hajdúságon a szegényebbek megelégedtek olyannal, amelyen csak állítás- (az oldalvarrások mentén lévő hímzés) vagy koszorúvirág volt. A módosabbak már egybokorvirágosat vagy még feljebb kétbokorvirágosat (bőrönként egy, ill. két bokorvirág) csináltattak. A bokorvirágok számának megfelelően rakták ráncba. A ráncok járás közben ringatták a menyecskék derekát. Rigmus is volt rá: „Turibunda lobogós, a menyecske kikapós!” Igazi mesterei, remeklői a kunsági, hajdúsági, borsodi, bihari kisbundás szűcsök voltak, akik a suba egész felületét tökéletesen felépített, részkompozícióiban egységes, fekete szűcsselyem virágozással borították. Igen szépek és híresek voltak még a zöld selymezésű debreceniek és jászságiak, a rövid, tarka virágos böszörményiek. A vásárhelyi kissubák, 8–12 bőrből, szerényebb virágozással készültek, mint a vele rokon csabaiak, szegediek és makóiak. A bokáig érő nyíregyháziakat az 1870-es, 80-as években még több színnel, később egyszín zölddel varrták. A Dunántúlról csak a hosszú csökölyi suba ismert. Sárgás-barnás alapját a piros kereszt és a félkörösen csipkézett „almás” szélű szálirhák ritmikusan tagolták. A suba divatja az I. világháború után megszűnt. (→ még: ködmön, → szűcshímzés, → szűcsmintakönyv) – Irod. Györffy István: Jászsági szűcshímzések (Bp., 1924); A magyarság néprajza (I–II., Bp., 1941–43); Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi szűcsmesterség és szűcsornamentika (Karcag, é. n.); Dorogi Márton: A kunsági kisbunda (Szolnok, 1962).